Képviselőházi napló, 1865. III. kötet • 1866. november 19–1867. marczius 21.

Ülésnapok - 1865-78

112 LXXVIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Decz. 6. 1866.) ^vább is a kiengesztelés terén haladnunk: akkor <én szintén „nemmel" felelnék: mert a mely kormányt a birodalmat alapjaiban megrenditő események sem eapacitáltak, azt az országnak kibékülési hajlama sem fogja capacitálni. Ilyen, mindenkitől elhagyatott, senkitől nem támogatott kormányrendszer irányában az országgyűlésnek egy határozott föllépése ezt végtelen zavaraiban talán hamarább bírhatná coneessiók megadására, mint egy engesztelő taktika. Eddig értem Debreczen városa követe indokainak logikáját, s eddig követném is. De nem szabad ignorálnom egy tényt, mely a ház factuma : a 15-ös albizottságnak két közretett munkáját, mely két irányban tévé már meg, bár ellenkező hatását. Ben az országban aggodalmakat szült: ezeket meg kell szüntetni, vagy capacitálólag, vagy egy tökéletesb mű közretételével. Kün hajlamokat ébresztett, de talán illusiókat is: a hajlamokat ápolni kell, az illusiókat oszlatni. Nekünk tehát, minekutána az alkotás terére már kiléptünk, kell, hogy tovább is két irányban működjünk: szólanunk kell a birodalom túlsó népeihez; de kell szólanunk a magyar nemzethez is. Kell szólanunk, mert a kezdeményezést ránk ruházták; kell, mert mint alkotmányos életet élő nemzet, mi e közkérdésekhez leginkább szólhatunk gyakorlatilag. Szólanunk kell a birodalom túlsó népeihez oly őszinteséggel, minő a magyar nemzetnek jellemvonása, oly hazafiúi szilárdsággal, minő azon nemzeteknek sajátja, melyek mély alkotmányos öntudattal bírnak ; de szólanunk kell egyszersmind oly szomszédi jó indulattal , minő szükséges arra, hogy a köztünk fenforgó, még tisztába nem hozott kérdések mindkét résznek megelégedésére s hasznára dőljenek el. De szólanunk kell a magyar nemzethez is, hogy eloszlassuk azon aggodalmát, melynél fogva a 15-ös bizottság munkálata által szabadságát és alkotmányát véli megtámadva. Nem tudom, minő lesz a 6 7-es bizottság ezentuli munkálata • de annyit előre is nem tartok fölöslegesnek kinyilatkoztatni, hogy én, tisztán meggyőződésem auctoritását követvén, azokhoz fogok sorakozni, kik a szabad alkotmánynak, a független magyar államnak több jogot akarnak reserválni, mint a mennyi az alválasztmány két véleményében fentartatott. Tisztelt ház ! En érzem a népek szövetkezésének éltető melegét, érzem azon fokozott erőt, melyet ily szövetkezés, belül minden önkény, kivül minden ellenséges megtámadás ellen kifejthet; de önmagunkban is érzek annyi erőt, melynél fogva Ausztriának suprematiáját nem fognók tűrni. Ausztria lehet társországa Magyarországnak, de Magyarország Ausztriának provineziája nem; Magyarország lehet hatalom Ausztria nélkül, de Ausztria Magyarország nélkül nem. És minthogy ennek valóját érzem, sőt igy vagyok meggyőződve, nem félek az egyezkedés veszélyétől. Én épen azért akarom a nép-szövetkezést megkisérteni, hogy, a rókák és óriási kígyók ellenében, valahára már e birodalomban is az emberek uralma kapjon erőre, mely szörnyek ellenében egy ember maga, a szép mese szerint is. nem tudott boldogulni. Az idő rövid. (Ugy van! Szavazzunk!) A munka nehéz! Ha az alkotás nagy művét a ránk rohanó események félbeszakítanák, a felelősség már is azokat fogja terhelni, kik annak keresztülvitelében mindig zsarnoki önkénynyel akadályoztak; de ha az elfecsérelt drága napok után, most, az éjnek talán utósó órájában még kibontakozhatunk , legnagyobb részben mienk a dicsőség ! Pártolom Deák Ferencz indítványát. Ráday László gr. jegyző: Gál Péter! Gál Péter : Tán nem követek el szerénytelenséget, t. ház, ha én, ki amúgy is ritkán vettem igénybe a ház türelmét az országgyűlés tartama alatt, most annak figyelmét csak néhány perezre kikérem. Azok, miket e házban a tárgyalás alatt levő két inditvány megvitatása folytában kimondottak, engem még jobban meggyőztek arról, hogy e háznak a 61 óta szerzett tapasztalatokból merített azon fölfogása helyes, hogy egyedül a nyílt és határozott föllépés az, mely most minket leginkább ezélhoz vezet, nem pedig azon meddő és eredménytelen alkudozás és útegyengetés, melyet eddig követtünk. Csak egyetlen pillantás a kir. leiratra mindenkit meggyőz, hogy a ház csaknem átalános odaadó engedékenysége mennyire számíttatott be a mi javunkra és jogos kívánalmaink teljesítésére. Igaz, hogy sokan ebben nagy közeledést látnak; én ugyan részemről nem látok. Sokan látják benne a felelős minisztérium és helyhatóságok visszaállítását; de ez csak úgy van benne, mint volt az egyszeri czigány levelében a rák. (Derültség.) Nem passivitás, nem semmit tevés által akarunk czélt érni, hanem annak nyílt és határozott kij'elentése által, hogy addig, míg e viszás helyzetben vagyunk, kezünk] úgyszólván meg van kötve, semmit törvényesen nem cselekedhetünk, mert erre mulhatlan kellék a független és önálló működési tér. ez pedig csak a teljes és tettleges, nem pedig elvi restitutiója alkotmányunknak. Ezek szerint következik, hogy mi akarunk cselekedni, de csak akkor, ha ezt törvényesen tehetjük. Téves fölfogás e szerint a határozott föllépést szakítással egyértelműnek nevezni — hacsak nem az én felfogásom szerint értelmezzük a szakítást. Mert igenis szakítás ez annyiban, a meny-