Képviselőházi napló, 1861. II. kötet • 1861. junius hó 3–augustus 22.

Ülésnapok - 1861-41

104 . XLI. ülés 1861. június 10-kén. tik,, hogy az kevésbé jó hazafi, sőt más is mondatik róla, tehát kijelentem, hogy oly jó magyar hazafi vagyok, hogy e tekintetben az elsőséget senkinek nem engedem meg; (Éljen!) eme kijelentésem igazolására multamra utalok, (Halljuk!) nem oly fényes az, hogy róla a história emlékezzék, olyan sem, hogy a ház azt ismerné, de mindenesetre olyan, hogy jogosit e kijelentésre, és jogosít arra, hogy azoknak, kik a hazaszeretetet csak nagy szavakban szájukon hordják, és lelkükben csak hiúság és önérdek lakik, kik a körülményekkel igen könnyen megszoktak békülni, kiknek első teendó'jök a veszély idején drága személyüket bátorságba helyezni, hogy megmondjam, ők önnön magukat és nem a hazát szeretik, kik azt újra elhagyandják, ha — szolgálni terhes lesz, míg én újra azt teendem, a mit tettem, és nemcsak én, hanem számosan vannak nemzetemből, kik igy éreznek. (Éljen!) Bocsánatot kérek ezen kitérésért, de vannak hurok, melyek ha kíméletlenül érintetnek, csak keserű hangokat adnak, ezen eltérés reám annyival kellemetlenebb, mert magamról kedvezőleg kellett szólnom, míg másokkal az ellenkezőt tevém. Lehet tehát jó hazafi az is, ki külön nemzetiségért lángol, sőt ki, midőn hazájáért küzd, egyszersmind mindenért küzd, a mi az embernek becses, tehát nemzetiségeért is, az képes igazán nagy tettekre ; (Helyes!) e hon minden nemzetisége nagy lesz a hon, a szabadság védelmében, ha neki az osztályrész az előnyökből, a jogokból, a dicsőségből is kijut, azért nem elkülönözni, hanem azonosítani kell a honszeretetet a nemzetiség szeretetével. Szorosan a tárgyra áttérve, pártolom Popovics Zsigmond képviselőtársunk által tett módosftványt, azt a nemzetiségi igényekre nézve kielégítőnek tartom, kijelentem egyúttal, hogy szükségesnek tartom , hogy az ott kijelentett elv alkalmazása iránt, akármi legyen ezen országgyűlés sorsa, annak lehető eloszlatása előtt törvényjavaslat készíttessék, és a ház által elfogadtassék. Az, ki azzal ámítja magát, hogy a nemzetiségi eszmét egy kissé simítva elaltatni lehet, az nem ismeri a történetet, mely arra tanit, hogy a korszellem teremtette eszméket nem lehet elaltatni, sem megölni, a ki utjokat állja, eltiportatik; annak, a ki kikerülni akarja, minden nyomon eleibe vág, oly rém az annak, a ki annak tartja, mely mindenütt követ és csak a megoldás viszi nyugalomra, azután nem háborítja más nyugalmát sem. Fontos, igen fontos ezen kérdés megoldása, nagy felelősség érendi azt, ki szükkeblüleg nyúl ezen kérdéshez, az roszul fogja fel hazánk érdekét és ellene dolgozik, midőn azt előmozdítani véli. En itt nemcsak mint román, hanem mint honpolgár, inkább hazám, a szabadság, mint nemzetem érdekében sürgetem e kérdés kielégítő megoldását. Nem tudjuk, mit hoz reánk a jövő, nem mérhetjük meg a zivatart, a küzdelmet, mely tán felettünk fog elvonulni, de hogy annak bátran és nyugodtan, nemzeti és állami létünk veszélyének aggodalma nélkül eleibe mehessünk, kell, hogy honügyeinket, viszályainkat elintézzük, nemcsak egyesült erőre, de egyesült lelkesedésre van szükségünk, hogy a harczot, mely fenyeget, kiállhassuk; ne zsibbasszuk saját erőnket az által, hogy hazánkfiainak egy részét kielégítlenül keserű érzéssel hagyjuk, ne hozzuk azon hazánkfiait , kik egyaránt hu fiai a honnak, mint nemzetüknek, önnön magukkal ellenkezésbe, ne súlyosbítsuk eme barátaink — és a hon helyzetét és ne adjunk elleneink kezébe uj fegyvert. Tudom én, sőt biztosítom a házat, hogy a becsületes jó hazafiak, bármi történjék, bármi sérelem érje őket, a hazát szeretni és védeni meg nem szünendnek, azok a reactio táborát nevelni nem fogják, mert ki arra képes, az alacsony szolgalélek, az sem hónát, sem nemzetét soha nem szerette (Tetszés), az természetellem_ frigybe lépne, hogy a testvér egyúttal öngyilkos legyen, — de azért, ha ki nem elégítjük más nemzetiségű testvéreink igazságos és méltányos igényeiket, mégis erősítjük elleneink táborát, a menynyiben zsibbasztjuk saját erőnket, a mennyiben a közvéleményt tőlünk elidegenitjük, a mennyiben testvéreinkben a lelkesedést ügyünk mellett lehangoljuk. S most válaszolva Branovatzky képviselőtársunknak, meg kell jegyeznem, hogy a nemzetiségi kérdést nem tudom micsoda históriai jog, vagy privilégiumok alapján, hanem az emberiség elévületlen jogai és a jogegyenlőség alapján kívánom megoldatni, (Átalános zajos helyeslés) most, midőn ezen jogoknak becsesebb, jogosultabb és kétségtelenebb privilégiumok áldoztatnak fel, privilégiumra hivatkozni valóban nem korszerű, (Helyeslés) az azokrai hivatkozás azt gyanittatja, hogy talán az, ki azokra hivatkozik, maga akar mások fölött előjogokat bírni, mert különben nincs értehne; az, ki jogegyenlőséget akar, nem akarhat egyúttal maga részére külön jogokat, — és felteszem mind Branovatzky képviselőről, mind a szerb nemzetről, hogy ők csakugyan akaiják a jogegyenlőséget e téren; a privilégiumok terén igen nehéz lenne a nemzetiségi kérdés megoldása, majd mások is elő-állnának privilégiumokkal; ki legyen bíró azok határa, érvénye, jogosultsága és alkalmazása fölött ? én tehát a nemzetiségi kérdés megoldását tisztán a jogegyenlőség alapján kívánom és tartom kivihetőnek. Előadásomat azzal fejezem be, hogy a reactió tudja meg, (Halljuk!) hogy félreértéseinkből ezután nem fog reá haszon háramlani, mert ha semmiben — mitől Isten mentsen — egyet nem értenénk, azon egyben mindenesetre egyet értünk, hogy az ő győzelme nemcsak a legyőzött, hanem minden népek buká* sa (Helyeslés), hogy nélküle és ellenére mindent, vele semmit sem akarunk elérni, (Éljen!) és hogy ha a kérlelhetlen végzet azt hozná magával, hogy e sokat szenvedett haza egy uj, tán végső megpróbáltatáson menjen keresztül, és hogy ez annyi vérrel áztatott földön újra testvéri vér folyjon. ám folyjon! de csak a