Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.
Ülésnapok - 1861-33
352 XXXIIT. ülés 1861. május 31-kén. kat: fel akarom mutatni röviden, hogyan kezelték a civilisatio egyik leghatalmasabb tényezőjét, a sajtót, a mi úgynevezett civilisatoraink. A megbukott rendszernek, mely a birodalom erejét végkép kimerité, hitelét tönkre tévé, s nagyhatalmi állását megdönté, — egyik főjellemvonása volt: a hazugság is. Kikiáltotta a „nemzetiségek egyenjogúságát" s tudjuk mit értettek alatta: a német oktatást, a német közigazgatást, szóval minden népfaj egyenlő jogát — németté lehetni. (Ugy van!) „Személy és vagyonbiztosság* állottak homlokán a törvénykönyveknek, melyekkel hazai törvényeinket kiküszöbölték, —- s jól volt megjegyezve a jelen viták folytán, hogy a személy és vagyon hazánkban, a török pusztítások óta, soha sem volt kevesbbé biztosítva, mint e néhány keserves év alatt. „Democratia" állott zászlóján a miniszternek, ki a torlaszokról lépett a kabinetbe, s alig hogy belépett, már rangra, czímre vágyott, — s tudjuk, hogy az osztrák jogegyenlőség nem volt egyéb, mint egyenlőség a jogtalanságban. (Ugy van!) A paragraphok élén, melyeket az oktatási ügy rendezése iránt kibocsátott a cultusminiszter, ott pompázott e szép szó: „oktatás-szabadság." Tudjuk mit értettek alatta. Képesség helyett a „Gesinnung”-ot, tudomány helyett a német nyelv tudását vizsgálták a tanárban , s a ki magán utón akarta pótolni a közoktatás hiányait, hányféleképen volt akadályozva. Tudok esetet, hogy a magán-oktatást még a növénytani physiologiából is betiltották. De talán semmivel sem űztek oly gúnyos játékot osztrák civilisatoraink, mint — a sajtószabadsággal! Az 1848-ki forradalom mint tudva van, fölszabaditá a sajtót bilincsei alul. Visszaállítani a-censu* rát, annyi lett volna, mint eljátszani a szabadelvüség azon reputatióját, melynek álarezával léptek föl az uj Ausztria államférfiai a mivelt külföld előtt. Mit csináltak tehát? Egy olyan rendszert gondoltak ki, mely — ha lehet — még roszabb volt az elővizsgálatnál, s mind a megelőző, mind a megtorló rendszerből egyesité a mi súlyos. (Igaz!) Ha valaki a rendőrség sajtóbureau-ja véleményét valamely kéziratra nézve előre kikérte, azon válaszszal utasiták el: „nem tudja ön, hogy az osztrák birodalomban nincsen censura, hogy a sajtó szabad ?! í4 Az iró tehát nyomdába vitte művét. A kinyomott művet, mielőtt megjelent, három napra a rendőrségnél kellé letenni. Mellőzöm azon körülményt, hányszor változtatta e törvényes letéti napokat hetekké, sőt hónapokká a rendőrség önkénye; mely a törvények fölött állott: csak azon keserű csalódást érintem, midőn az írónak tudtára lőn adva, hogy műve nem jelenhet meg, s a kinyomott példányok a nyomdában már legfoglaltattak. Jó szerencse, ha az iró, a rendőrség különös kegyelméből, azzal menekülhetett, hogy munkájából egy pár lapot kivágtak, melyeket aztán újra nyomatott. Ez esetben legfölebb csak arról győződhetett meg, hogy a censura minden ellenkező contestatiók daczára, még mindig fennáll, és pedig költségesebb modorban , mint Metternich berezeg idejében, mikor a kéziratot censurázták, nem a nyomtatványt. (Igaz!) Hy egyezkedések egyes lapok ujranyomtatására nézve rendszerint csak akkor fordultak elő az iró és a rendőrség között, midőn a rendőrség nem hivatkozhatott határozott paragraphusokra, csak a felelősséget akarta magáról elhárítani. Az irónak nyitva-állt ugyan a felebbhivatkozás ily esetben, a rendőrség német főnökéhez, sőt fölebb is; — ez azonban a legjobb esetben is tömérdek idővesztéssel járt; s hogy várhatott igaz ítéletét a magyar iró oly körökből, melyek elé szavai, az összefüggésből kikapva, talán elferdített német fordításban, az első vizsgáló egyoldalú véleményezésével terjesztettek föl, s hol a magyariró iránt, már mint ilyen iránt, bizalmatlanság uralkodott ? Ha e tekintetek, melyekhez többnyire a rendőrfőnök fenyegetései járultak, módosításra , a kérdéses hely avagy czikkely kihagyására, s a könyv illető leveleinek vagy a hirlap lefoglalt számának ujranyomatására birták az írót avagy szerkesztőt: a rendőrség többször beleegyezett ugyan, de mindenkor azon megjegyzéssel, hogy az iró önként, magától jött e gondolatra, nem a rendőrség figyelmeztetésére, mert hiszen tudva levő dolog, hogy előző vizsgálat nincsen a monarchiában, a sajtó szabad. (Tetszés.) I Még jobb módja volt megismerni a sajtószabadságot az irónak, ha a rendőrség a büntető-törvény valamelly szakaszára vagy valamely felsőbb rendeletre hivatkozhatott. Ilyenkor a könyv avagy hirlap lefoglaltatott , -*- s az iró vagy szerkesztő, a kiállítási költségek elvesztése fölött nem ritkán pörbe is fogatott, oly dolgozatért, mely világot sem láthatott. Civilisatoraink az előző vizsgálat rendszeréből átvették a megelőző lefoglalást, és pedig nem a kézirat, hanem a nyomtatvány lefoglalását, s hozzáadák a megtorló rendszer büntetését. (Zúgás.) Nem volt-e oka az irónak az ily sajtószabadságnál többre becsülni azon rendszert, mely legalább nem büntet oly tettért, melynek elkövetését megakadályozza, s a mely mellett a nyomtatási költség sem megy veszendőbe ? S szóljak-e a pörbe fogott iró folytonos zaklatásairól? Hiszen ismeretes a tisztelt képviselőház előtt az osztrák büntető törvénykezés. S voltak esetek, midőn a rendőrség által üldözött irót magok a császári törvényszékek sem voltak képesek elitélni! Pedig e törvényszékek, már. szerkezetüknél fogva, sem lehettek a politikai üldözött menhelyei. S e törvényszékeknek azon büntető codex szerint kell vala itélniök, melyet a bureaucratia készített az absolutismus számára. Alig képzelhetni kínosabb helyzetet, mint a magyar irónak, főleg publicistának és szerkesztőnek jutott e büntető törvénykönyv mellett. Oly rendszerrel szemben, mely országát feldarabolta, alkotmányát letiporta , nemzetiségét megsemmisíteni törekedett, — egy perczig sem vala biztos, hogy oly szót nem ejt, mely — ha nem felségsértés — legalább is a közcsend megzavarásának van bélyegezve.
