Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-33

XXXHI. ülés 1861. május 31-kén. 345 együttlét ígér? Avvagy nem a legnagyobb mérsékletnek jele-e az, hogy mi a szivünk fenekéről emelkedő véres visszaemlékezések daczára képesek vagyunk koronázásról beszélni? Nem mérsékletnek jele-e az, hogy mi akkor, midőn minden alkotmány-Ígéreteknek gunyjára épen e perczben széltében katonai erővel s soldateseai kiesapongásokkal hajtatik be küldőinktől a törvénytelen adó, vagyis helyesebben sarez, (Igaz!) mégis itt ülünk, s nyugodtan tanácskozunk hazánk ügyei fölött. Es minket vádolnak mégis mérséklet hiányával. Azzal fenyegetnek bennünket, hogy épen nincs okunk hánykódni, mert a különféle nemzetiségek oly nyűg nyakunkon, hogy helyes okunk van meghunnyászkodni e miatt. Hiában akarnak e ténynyel megfélemlíteni. Mi nem félünk többé a nemzetiségi kérdésektől, nem félünk pedig azért, mivel nem magyar ajkú honfitársaink átlátták, mit várhatnak ellenségeinktől: nem félünk azért, mert bírunk öntudatával annak , hogy megvan bennünk a kellő mérséklet, a kellő belátás és mindenekfölött az igazságosságnak érzete, hogy e nehéz kérdést szerencsés megoldáshoz vezessük. Es látva azon hangulatot, mely a nemzetiségek kérdésére nézve az egész hazában, mint e házban is nyilatkozik, kimondhatlan örömmel kell eltelnie minden hazafi kebelének. Ha egybehasonlitjuk e hangulatot azon izgatottsággal, mi e kérdésre nézve egy évtizeddel előbb a hazában uralkodott, lehetetlen büszkeség nélkül tekinteni azon roppant politikai fogékonyságot, melynek köszönhetjük, hogy ily hathatósan vált hasznára a nemzetnek a szenvedések kemény iskolája. Es ezen átalános jó hangulatot nem zavarhatja meg az, hogy egykét hang e tekintetben másként nyilatkozott; a tökéletes egyértelműség politikai kérdésekben a pia desideriákhoz tartozik. Az egykét hang, mely ezután is mint már eddig, másként fog nyilatkozni e tekintetben, csak azt bizonyitja, hogy nem valami kicsinált taktika részünkről az, hogy kellőleg méltányoljuk más ajkú honfitársaink méltányos kivánatait, hanem hogy mindenki szól szabadon, meggyőződése szerint. (Helyes) S én nem kétlem, hogy azon érdemes tagtársaink, kik itt köztünk nem magyarajku hazánkfiait képviselik, legkevésbbé sem fognak rajta megütközni, ha e kérdés, csak ugy mint más, egész nyíltsággal, s a vélemények leplezetlen kitárásával fog tárgyaltatni. Fognak fölmerülni különböző felfogások, különböző vélemények, és ezek nyilvános ügyek tárgyalásánál másként nem is lehetnek, nem képzelhető különösen alkotmányos nemzetnél; mi pedig e teremben, de azon kivül is szívünk és lelkünk szerint az vagyunk, és könnyebb teremteni alkotmányos intézményeket, mint alkotmányos szellemet. Tűrnünk kell mindenben a különböző véleményeket s kerülnünk minden túlságos susceptibilitást. Azt hiszik, nekünk csak távolról kell ijesztőképen mutatni ezen nemzetiségi kérdést, s mint a gyermek rögtön elhallgatunk. Csalatkoznak! Es ha valami szíthatná nálunk az úgynevezett separatisticus vágyakat, az épen azon átkos politikája az osztrák hatalomnak, hogy folytonosan ingerli ellenünk a más nemzetiségeket s tudjuk jól, hogy ingerelni is fogja mindaddig, mig könnyenhívő és fölizgatható tömegeket talál. Maga alatt vágja a fát az osztrák hatalom, midőn ily hathatós szert vél alkalmazni ellenünk. — Még csak egyet akarok a nemzetiségi kérdésre megjegyezni. Ellenségeink, kiket semmi sem ejt inkább kétségbe, mint az egyetértés különböző nemzetiség-eink között, — nem kétlem- azt fogják mondani: ne higyjetek nekik ez csak kedvkeresés, csak licitatio. De legyenek meggyőződve más ajkú testvéreink, hogy sem az anyagi szükségesség, sem jellembeni fogyatkozás nem vezette még a magyart kétszinüségre; meggyőződésből jő mind az, amit e tekintetben ugy a hazában, mint e házban mondanak; legyenek meggyőződve, hogy komolyan és őszintén készek vagyunk megadni mindent, mi hazánk integritásával összefér; midőn velünk van dolguk, akkor nem a Gleichberechtigung embereivel van ügyök, s meg lehetnek győződve, hogy a magyar ha igér, és a mit igér, azt szentül meg is fogja tartani. (Helyes) Miután helyzetünk és törvényes állásunk felől előadott nézeteimet, a ház asztalára letett fölirati javaslatban a kellő hivatalos és diplomaticus formában, bennfoglalva találom, én ezen javaslatot elfogadom. Hasonlóképen elfogadom annak alakját s csak az arra nézve tett ellenvetésre kívánok még röviden némelyeket megjegyezni (Halljuk!) Oda megy ki ezen ellenvetéseknek veleje, hogy a fölirat által némi tekintetben s bizonyos mértékben feladnók azon erős passiv állást, melyet eddig elfoglaltunk. Én azt tartom, hogy jelenleg itt az idő kilépni az eddigi tisztán passiv állásból, bármit teszünk most, azt az egész világ activ föllépésnek fogja tekinteni. A mi eddigi állásunk egy erős vár volt, most fölnyitjuk a kaput s egy lépést teszünk ki a küzd• térre, de úgy, hogy hátunk tökéletesen födözve marad, s a mely perczben akarjuk, visszatérhetünk erős sánczaink közé. De hogy szárazon s minden allegória nélkül szóljak; én a föliratban teljességgel nem látom legkevésbbé is compromittálva állásunkat. Nem látom azt, sem önmagunk szeme előtt, sem az európai közvélemény előtt. Mi önmagunkat illet, nincs positiv törvény, melyet a fölirat által megsértenénk. Elismerem, hogy azon előzmények, melyek a föliratra nézve előhozattak, nem felelnek meg tökéletesen a jelen esetnek; de épen mivel a jelen esethez hasonló előzmények összes történetünkben nem találhatók, csakis annyiban lehet analógiát fölállítani, a mennyiben meg nem koronázott s igy nem törvényes fejedelemről van szó, s erre nézve a kérdéses felhozott esetek megnyugtatásul szolgálhatnak. De az európai közvélemény előtt sem compronnttálhatjuk magunkat -a fölirat által. A külföld, . melynek jó véleményére igen nagy becset helyzek, teljességgel nem érti a mi törvényes kételyeinknek subtilitásait. A külföld csak azt érti, ha mi vagy fegyveres kézzel dictáljuk Bécs falai közt a békét, vagy peKépv. ház napi. I. k. 87