Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-32

XXXII. ülés 1861. május 29-kén. §# urat a pápa kezébe adott placetum regium boldogítja (Derültség), ám élvezze e boldogságát, de én mindig azt gondoltam, hogy a Magyar derűs sokkal büszkébb volt függetlenségére mindig (Helyes) mintsem hogy a képviselő ur azt velem elhitetni tudná, én részemről nem a testületi, hanem a négyfali függetlenséget sem áldoznám fel, a három szalagos tiara minden lógv anyaiért. — Nagyon csodálom azt is, hogy miként vagy honnan jósolhatja Csengery képviselő ur már előre azt, miszerint egyedül a fölirás keresztülvitelével lehet a fb'rendekkeli egyezést sükeresiteni; (Igaz!) az én tudtommal a főrendek még e tárgyban egy ülést sem tartottak — és tartok tőle, hogy a képviselő ur jóslatai igen elhamarkodottak (Éljenzés!) Vay Béla báró: Tisztelt ház! Egy ország szeme függ rajtunk! egy ország szorult kebellel fog fel minden szót, mi e teremben kimondatik! — szegény hazám! ugy képzellek, mint egy hajót a viharzó tengeren, mely utolsó horgonyát veti ki, mely ha nem fog: elsodortatik a hajó a vihar vészes hullámai közé! Ez utolsó horgonv, e végső reménysugár, melyhez e hon törvényes önállása, szabadsága s anyagi jólétének békés ntoni elérhetése reményét köti, — e nemzetgyűlés, e jelen képviselő ház. És most, midőn mi kiállva a küzdtérre, a törvény, a jog ezredéves szablyáját készüllink felvenni, hogy megvívjunk az önkénynyel —- mely mint a százfejü hydra, mindig újból és újból emeli fel fejét; — látjuk, hogy nem vagyunk elegen! látjuk, hogy országunkat kiegészítő egész részek nincsenek itt képviselve! látjuk, hogy oda jutottunk , hogy országunk integritását merték megsérteni, országunk integritását f melyet apáink drága vérükkel megvédelmeztek, s melynek elvét sértetlenül fenntartani nekünk is első kötelességünk. (Helyes!) És igy mondhatom , hogy mi mindaddig, a mig az országunkat kiegészitő részek meghívása által, országunk integritása elismerve nem lesz: semmi fontosabb tanácskozmányba, törvényhozásba, törvényalkotásba, annál kevésbé koronázásba nem bocsátkozhatunk! (Helyes!) Ez eszme, tudom, minden agyon átvillant, ez eszme tudom minden kebelben határozattá vált. Es ebben egy értelemben lesz velünk Magyarország összes lakossága; mert Magyarországot nem egy kiváltságos cast és egy pária nép; hanem egy nemzet lakja. Igen, hála az 1848-ki törvényeknek, melyek által örökre eltöröltetvén a régi feudális viszonyok, s mindenkinek egyenlő politikai jogélvezet s törvény előtti egyenlőség biztosíttatvíín: a nemes osztály magához emelte föl a régi jobbágyokat, hogy egy legyen az érdek, hogy egyformán szeressék a hazát, hogy vállvetve mind napszámosok legyenek hazánk nagysága felépítésénél, szabadsága biztosításánál. Es ezt a volt jobbágyok tudják; igen tudják, hogy őket a magyar nemesség saját jószándékából önként szabadította fel a robot alól; sőt ellenére az osztrák kormánynak, — ugy, hogy csak az akkori korszellemnek, az akkori trónra zkodtató eseményeknek köszönhetni azt, hogy már az 1848-iki országgyűlés kivihette, — az osztrák kormány semmi új szabad intézvényt nem pártoló politikája ellenében, — a robot és dézma eltörlését. Nem lévén képes az osztrák kormány 1848-ban megakadályozni a jobbágyok ezen felszabadítását: igyekezett azt ellenünk saját hasznára fordítani. Már 12 év múlt el az óta, és még mindig próbálja az osztrák kormány a volt jobbágysággal elhitetni azt, hogy a felszabadítást a császár adta, s hogy ha az, az uraktól függne, azok azt minden perczben visszavennék. Igen, a legutóbbi időben is nem átallották az october 20-ka óta kicsapott némely jegyzők, financzok, sőt pléhgalléros bezirkerek s más effélék a nép között ez alávaló rágalmat bujtogatásiü használni fel; — sőt volt reá eset, hogy a nép ily bujtogatót fel- és átadott a megyének , kinek azonban az őt kisérő őrök elől egy zsandár-kaszárnyába menekülni sikerülvén, — ezek által a megyének nem csak ki nem adatott, hanem mint jó polgár, ki csak kötelességét teljesítette, általuk meg védelmeztetett. (Ugy van!) — Az úrbér megszüntetését tartalmazó 1848-iki IX-ik törvényczikk első paragraphusa a földesurak kármentesítését a nemzeti közbecsület védpaizsa alá helyezi. A második pedig a magyar minisztériumra bizza az országgyűlés elé terjesztendő törvényjavaslat kidolgozását; hogy a földesuraknak az eddigi úrbéri tartozásokkal felérő tőke-érték hiány nélkül kifizettessék. Lássuk, hogy e tekintetben is, hogy járt el az osztrák kormány. Magyar ministeriumot nem alakított, a törvényjavaslat készítésére — országgyűlést nem hitt össze, mely elé az terjesztetnék; hanem mindezt önkény utján intézvén el: megfertőztette az e tőrvényczikkben említett nemzeti közbecsület védpaizsát. (Igaz!) Ugyanis, mert nemsokára sikerült valakinek urbéri-váltsági papirjait kikapni: 100 valóságos pengő forintból 100 uj osztrák értékű forintot csináltak s olyat is csak 60—70-et adnak egy 100 frtosért. De nem csoda ez egy olv kormánytól , mely mint már említettük, a magyar bankjegyeket minden kárpótlás nélkül beszedte és elégette, mely az önkényes kölcsönt exequálta; hiszen az úrbéri váltság csak egy részét érdekelte az ország lakomák s azt is a vagyonosabbat, melyet pedig elszegényíteni neki mindig politikájában feküdt. (Igaz!) De ki tudná elmondani fájdalmaink, sérelmeink Összegét; nem győzi azokat írni az utókor számára a történelem múzsája. Most e tekintetben előttünk fekszik a remek szerkezet, Deák Ferencz képviselőtársunk indítványa, melyet én egész tartalmára nézve pártolok — s még csak a formára nézve kívánok pár szót szólani. (Halljuk!) Kinek és mily formában mondjuk el sérelmeinket? Vájjon csak kikiáltsuk-e azokat a távolba ? vájjon egy manifestumban nyilatkozzunk-e Isten és ember előtt mindazokról mi hazafi szívünknek fáj ? Nem, mert az egy rengetegben elhangzó kiáltás volna, — nem, mert megtanulta már a magyar, hogy önnön magára hagyatva kell küzdenie a balsorssal, — nem, mert meggyőződtünk mái' a felől, hogy az európai nagyhatalmak csak önérdeküket tekintik, s hogy a nemzetiségi kérdéseket is csak annyiban pártolják, a mennyiben azokat saját czéljaik kivitelére eszközül használhatják fel, — nem, mert nem akarnék még egy tőrt döfni szegény száműzött hazánkfiai szívébe, kik 85*