Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-30

XXX. ülés 1861. május 27-kén. 285 I. Péter ezár kezében az absolut hatalom korbácsa ösvényt tört magas czélok felé, s népe nyers tömegét egy nagy eszme eszközeivé akarta képzem. Mit a-Romanov-ház tőle öröklött, az nem szűk családi— •az állami politika volt. Ennek bizományosául tekinti magát minden utóda; ez a nagy czél, mit megközelitni tör; ezen s a messze jövőn s nem a pillanat vívmányain csüggnek szemei. A Caesarok utódai patrimoniumként tekintek a koronát. Midőn I. Ferdinándot ismét a kedvező véletlen melv ugv látszik e dynastia védangyala, sz. István birodalmához juttatá: egy szerzeléldcel többnek tekinté azt, s érzék nélkül azon történelmi momentumra, mit ez „országok szövetkezése" mutat: elégnek tartá nemét a haszonbérrendszernek alkalmazni reá. Ha ő és utódai elég bátrak szakítni a múlttal, s elég bölcsek követni az ösvényt, mit elejék nemzeti nagy királyaink politikája kitűzött; ha a kereszténység ügyének élére állanak, s Magyarország missióját Kelet felé, fölértve, hatalmuk természetes súlypontját Magyarországra helyezik (Helyes!): döntő álláspontot vívnak ki a jelenben, uraivá lesznek a jövőnek, s a hofburgi kufár politikai világtörténeti magasságra emelkedik. (Helyeslés.) Nem birtak, nem mertek, nem akartak. Az Önzés sysiphusi konokságával, Nyugaton, Spanyol és Olaszország harcztérein pazariák el az erőt, mely kelet uraivá teendé, s inkább gyűlölve az alkotmányosságot , mint a hogy még házuk érdekeit szeretek (Igaz!); koczkára tevék vajmi gyakran ezt is, hogy amazt e nemzet szívéből, vagy legalább intézményeiből kiirtsák. Pusztítni hagytak az ellenségnek, pusztítottak maguk, hogy majd a kétségbeesésig zaklatott nemzettel, mint meghódítottál, a „jus armorum" szerint bánhassanak el, s ha nem sikerült, — a minthogy akkor sem sikerült, midőn Magyarországot néhány nagy úr képviselte, — a nemzetlenités mérgező s a zsibbasztás halk vagy erőszakos politikáját követék. Kifelé a haza törvényes határait elvesztegetve, benn az előre törő nemzet jogos követelményei ellenében a concessiók morzsalékait nyújtogatva, s egyszersmind a belső feloszlás sárkányfogait veteményezve, feluszítva az anarchiát s a létező és ujonteremtett nemzetiségek igényeit, — zila népfajokból, a történelem meghazudtolásával, politikai individualitásokat gyártván. Mi gondjuk reá, hogy mindez izgatás nem egyéb, mint egy élethalálharcz manifestuma az összes Ausztria ellen, s hogy Magyarországot fogyasztva, metélve, azon hatalom kezére játsznak öngyilkosán, melynek zászlóján a kettős kereszt ragyog, s mit Constantinként azon hit vezérel előre, mindig előre: In hoc signo vinces ? (Helyes!) Mint a kertész , kést és karót használ, hogy fiatal csemetéinek túl-gazdag növényzetét ezélszerüeii szabályozza; de tudja, hogy az agg törzsre nézve más választása nincs, mint szabadon hagyni százados koronáját , mit a balta megdönthet ugyan, de kés és olló többé nem idomít: Ausztria eme hagyományos rendszerének és állásának az tehát hibája — s tudjuk, hogy a politika, hét halálos bűne együttleg hibának neveztetik — hogy a nemzet jellemét, történelmét és jogait ignorálva, szintoly természetlen és elkésett, mint önkényes s igazságtalan. Innen az az ellentétes viszony és benső szakadás a nép és trón között, mi, az eddig járt ösvényen, nem volt, és nincs és nem lesz, mert nem lehet semmi mód mindaddig, mig Ausztriának mind politikája, mind positiója meg nem változik. S eme benső háborúnak egyik momentumát képezi az 1848. alkotmányos küzdelem s azon 11 évig tartott forradalom, mely reá következett. Sebhelyeit nem illetem. Hiszen a szó elhalaványodnék, ha ecsetelni merészlené, a szív megszakadna véres emlékeinek súlya alatt. „Auferre, tracidare, rapere falsis nominibus impérium, et ubi solitudinem fecerint, pacem appellant." Hadjárat volt Isten és ember ellen; pusztíta lelket, és vagyont. Si aerarium ambitione exhauseris, per scelera supplendum sit, mit bánta! mi gondja hogy a pietas érzelme a trón iránt egy tükörlap, min boralatot hagy egy lehelet is, sérelme pedig helyrehozhatatlan! (Közhelyeslés; szóló szédül.) {Elnök: Néhány perezre pihenjen!) (Kevés szünet után; Szóló: Már jobban vagyok; — folytatja.) Mit gondolt vele, mit gondolt bármivel! A leghatalmasb forradalmár, a „tények logikájának" vaskarja kellett hogy útjába álljon. Mint az orvos, ki tanulmányozása tárgyává teszi a gyötrelmeket; szabadjon, visszapillantásként, pár szóval érintenem: mit nyerénk mi mind e veszteséggel, mit vesztettek ők mind e diadallal ? Poetai hajlamaink a politikában, Parisország mozgalmas népe felé vonzanak, mentséget találva balfogásainak, fátyolt borítva eredményeikre, s analógiákat keresve, a mik nincsenek. A mi 1848-diki forradalmunk — ha annak nevezhető, én ugyan legfőbb dicsőségét abban látom, hogy nem az vala, — nem socialis volt mint a franczia, hanem politikai. Nem a nép ténye volt, hanem az értelmiség cselekvénye; bilincseket tépett el, azok által, kik arra jogosítva voltak. Midőn a törvény igéit a • harezok riadója akarta elnémítani, nem socialis rétegek és felekezetek álltak szemben egymással, a legázolt :önérdek gyűlöletével s az erőszak diadalmának bősz érzetével az egykori positiok felett: hanem az összes nemzet alakult egy táborrá, tudván, hogy a véres koczka az ő sorsa felett vettetett el. A koczka perdült, vesztett, egyelőre. Miként Iluitn csatáiban a vívók segélyére alászálltak az •: Istenek: a Gondviselés akarta, hogy reánk nézve—• miként a csigának sebhelyén fakad fel a drága gyöngy Képv. ház napi. I. k. ,«»