Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-30

286 XXX. ülés 1861. május 27-kén. — e vesztésben légyen a diadal (s a diadalmaknak ára nincs); mig a Danaus utódai elmondhaták: még egy ily győzelem és veszve vagyunk. (Igaz!) A mi veszteségünk gazdag jutalma lőn: az áldozás patriotismusa, melynek gyökérszálai az ephemer érdekek fölszinén túl le a szív mélységéig nyúlnak alá. Áldozva megtanultuk szeretni a hazát. És megtanultuk bánni drága áron: hogy szenvedjen a nemzet bármit is — hagyján! meg nem bukott, ha meg nem hajlott előbb, mig ki nem meríté minden erejét. (Helyes!) E két nagy eredmény okozta, hogy mig máshol ily csapások folytán, a legjobbak is fájó resignatioval vonulnak énjökbe vissza, sa bukást gyógyithatlannak, vagy csak úgy eltürhetőnek tartják, ha azt, sőt magát a hont is, elfeledni törekednek: mi, kikről a világ, Isten maga elfeledkezni látszott, meg nem feledkezénk sem a hazáról sem magunkról. Ántaus csatája volt ez Heraklessel. Az öntudat s a kötelesség érzete fenntartott gyötrelmeink súlya alatt. Sujtoltatánk; miként a vasból a kalapács ütései alatt a salak az a mikiporlik: minden csapás tísztita, erősbite. „Aláhullott a mi fejünk koronája", soraink meggyérültek, néhol pótolhatlanul: de a nagy egyesek helyeire tömör tömegek tolonganak ihlett lelkesedéssel sziveikben, — csöppek, mikből az Ocean habverése alakul. (Közhelyeslés.) Adjuk meg mindenkinek a magáét, a reactionak is. Bősz dühében nem látta, hogy a gondviselés eszköze lőn a mi javunkra. Mig máshol a régi ellentétek visszaállítását megkísértve, a nemzet egyetemét rétegekre , mikre támaszkodhassak ügyekvék forgácsolni: itt szemben foglala állást a történelemmel, a jelen törvényes vívmányaival, a jövő jogosult reményeivel. Mind az a mit cselekvék, egy hadüzenet vala mindenkinek külön, az egyetemnek összesen. (Igaz !) S íme, anyagilag kimerülve, erkölcsileg megtöretve, kísérleteiben eljutva a „világ végéig" a bécsi kormány „megfordulásról" gondolkozott. Nyilatkozása — politico-financiale operatum együtt — alamizsnával kinált kifosztogatott tulajdonunkból. S mégis a nemzet bölcs volt; tudta, satis cito incipis victoriam, ubi provisum fuerit ne vincare; fegyvernyugvásnak tekinté a békekötés tárgyalása előtt. S aztán sz. Ágoston ildomos oktatása: Cui licentia iniquitatis eripitur, utiliter vincitur. Mik történtek october 20-dika után, ismerjük; tanúi voltunk ezen alkotmányos mozgolódásnak túl a határokon; láttuk merre kacsint az, s tudtuk hová akarna ütni. A himes palást alól kifeketéltek a mephistoi attribútumok — a régi bécsi nóta, némi uj „verstárkt" variariókkal, — nem egyéb. A horog nem fogott; a léphez nyúlnak; kezet nyújtanak, kegyelemmel, mely elfutamló mint az árny, kínálnak a jog helyett, mely örökkévaló mint az Isten. Nem birtak elnyelni mint egészt, szeletekre akarnak metélni; nem tudtak megölni: akarják, legyünk, az ő kedvökért, öngyilkosok; megkísérték e hazát megsemmisíteni: nem sükerült; akarják, tagadjuk meg önszántunkból. Dynastiai érdekeket állítottak volt szemben velünk: a fogás elkopott, most a népekét akarják, s az uj frigy foglalójául, Magyarországot ígérgetik. Minden jelenség mutatja, hogy az alku izlenék; egyéb hibája nincs is talán, mint hogy gazda nélkül köttetett. Jóltevőink akarnak lenni minden áron; nyakunkra tolják nagylelküségöket. Hiába tiltakozunk hogy nem kívánunk egyebet, mint hagyjanak bennünket a „magunk módja szerint" üdvözölni, miként mi hagyjuk őket. (Közhelyeslés.) Oly annyira nem irigyeljük a vásárfiát a mit kaptak, hogy részt sem óhajtunk belőle. S ha Isten addig élteti őket, hogy egyszer a „maguk lábán" járni megtanulnak: örömmel üdvözlendjük a férfias cselekvés versenyterén. Addig hadd „dobzodjunk mi alkotmányos országainkban" — az osztrák szabadelvüség stylusa ez — hiszen a haragos csehek, a duzzogó lengyelek s mit én tudom még kik, ott ülnek velők, együtt, szép rendben és csendben és testvériségben, az ideális összbirodaloin támoszlopai; nekünk elég ha azt hiszik, hogy mi nem odavalók vagyunk. (Derültség.) Van-e kinézés, hogy — egyesek jóakaratú nyilatkozványain túl — mi ott megértessünk, hol a történelmi jogállás ellenében a tényleges hatalom, természeténél fogva, vajmi nehezen hall, s a balul értelmezett önérdek hallani nem akar? s az anomáliák mind e tömkelege nem lépteti-e életbe — ideiglen bár azon természet ellenes frigy kötést, melly a széketek között koronként szövetkezik? E napokban érkezett meg „pünkösdi ajándokul" — s mint hitelesen állíttatik, — az osztrák alkotmányosság jelenlegi képviselője, Schmerling úr közvetlen auspiciumai alatt, egy bécsi nyilatkozat a „Pillanat kérdése" fölött. Ugy látszik, édes testvére az 1848-diki híres Staatsschriftnek, hasonló szándokkal, mint amaz: pressiot gyakorolni; óhajtom, nehogy hasonló eredménynyel mint amaz. Nyájasan nyújtja felénk egyik kezét, ökölbe szorítva a másikat, ha azt netalán elfogadnunk nem tetszenék. A szeretet örömkönyüi ragyognak egyik szemében, mig a másik jó előre már a felett keserg, a mivel ő maga fenyeget. Legyen Schmerling úr nyugodt. E nemzet ha kell, hallgatni fog megint, de a törvény szavainál egyebet nem mondand soha. (Közhelyeslés.) Az insultatiók szunyogcsipdelései, a méltatlanság fulánkja, az erőszak tőrdöfései egyiránt nem fognak rajta. (Közhelyeslés.) Az a gúny, melylyel „loyalitása rongyos köpenyét" Schmerling úr tépdeli (köztetszés) ; szintúgy nem téríti el, mint fenyegetőzése le nem riasztja azon ösvényről, mit a törvény eléje tűzött, habár Schmerling úr feledni látszik, hogy azon túlmenni szintoly tilalmas, mint meg nem maradni rajta. És e bécsi nyilatkozat vádirat akart lenni nemzetünk ellen, s lőn akaratlanul a legfényesb „diploma", mit onnan nyerheténk: elismervén hogy egy zászló alatt látja az összes nemzetet minden réteg, minden