Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-29

266 XXIX. ülés 1861. május 25-kén. Már most azt kérdem én, hogy miután ezen statusférfiak az álmodozás illusióinak kezdetén vannak, miután tudják, hogy mi vagyunk azon goromba barbár nép, mely ezen illusiókat szétoszlathatja, czélpzerü-e, politikailag helyben hagyható-e fölrázni őket akkor, midőn ellenállásra anyagi erőnk nincs s anyagi erőt használni nem is akarunk? (Helyeslés) nem ezélszerűbb lesz e, összetenni kezeinket s bevárni, mig az illető urak fölébrednek ábrándjaikból, s maguk felrúgják az üveges kosarat? (Derültség.) Én tehát óhajtva, hogy ez igy legyen, azt hiszem, a mi teendőnk nem lehet más e perezben s a jelen körülmények között, mint a passiv visszavonulás: s ez okból eltér véleményem azokétól, — noha a tanácskozásnak uj medret nyitni nem akarok, — kik a határozatban mind azt kiakarják mondatni, mi az indítványozott fölirásban foglaltatik, sőt ennél még többet is: mert ez már eltérés lenne a negativ térről, — s én egy rövid határozatot óhajtanék, de másképet) indokolva, mint egy képviselőtársam indítványozta, — mely ily formán hangzanék: (Halljuk!) „„Minthogy a fejedelem, ki ezen országgyűlést összehívta, azért hogy Magyarország koronájával megkoronáztassék, azon alkotmány alapját, mely szerint a magyar király törvényes jogezimét fölvehetne,— megtagadja, s ez által, mint különben az alkotmány értelmében a törvényhozás egyik kiegészítő része, — ugyanazon törvényhozás másik felét az országgyűlést azon helyzetre kényszeríti, hogy a törvényhozás terén alkotmányszerüleg nem működhetik: ennélfogva a képviselőház szomorú, de alkotmányos kötelességét teljesiti, midőn kijelenti: hogy sem a trónváltozás, sem a koronázás, sem egyéb törvények fölötti tárgyalásba nem bocsátkozhatik addig, mig a fejedelem az alkotmány alaptörvényeit élnem ismeri s ez által nem eszközli, hogy a magyar alkotmányos törvényhozás kiegészíttessék."" Én itt a kiegészítés alatt nem a képviselőház, hanem a törvényhozás kiegészítését értem ; mert hogy Erdély Magyarországtól különválasztatván, ide képviselőket nem küldhet, ez fölfogásom szerint a territoriális kiegészítés kérdése. Mikor fog azon idő bekövetkezni, midőn a passiv térről le s a cselekvés terére fölléphetünk, s mikor járulhatunk fölírassál Ö Felségéhez, azon idő bekövetkezése leginkább Bécstől függ. En ugyan nem bizom Ausztria kormányférfiainak sem belátása sem jóakaratában; most is azon politika fraditiói élnek ott, mely ellen Bethlen, Bocskai, Rákóczy egyszázadon át küzdöttek, — azon politika traditióí mely Csehország szabadságlevelét széttépte; — s az osztrák államférfiak ma, a régiektől p o. Sohwarzenberg- Lobkovitztól Haynau- Karaffától csak az időben különböznek, (Helyes!) Bach pedig Hochetet messze fölülmúlja botor vakmerőségével. De hiszem, legalább remelem, hogy az osztrák dynastia önfenntartási ösztönénél fogva is belátja, hog)' ezen politikán valahára változtatni kell; hiszem és remélem, hogy a most uralkodó Fölség megfogja mutatni a világnak, hog) egy Domitius Nero megfordított életképe lehető, és ha az lehető, bizonyára dicsőséges és tanulságos jelenet is fog lenni a töri én elemben, (Derültség.) E szerint uraim! összevonva beszédemet, e perezben a fölirásra nem szavazok azért, mert annak sükerét nem remélhetem, és továbbá azért, mert az által nem ugyan jo^ot vagy törvényt, hanem oly positiót adunk föl, melyet más helyzetben talán czélszerűen fölhasználhatnánk, s azért ezúttal a határozatra szavazok. (Helyeslés.) Mihályi Gábor : Mélyen tisztelt képviselőház ! Az előttünk levő fontos tárgyban azon 12 év után melyek súlya vadaimra is nem kevésbbé nehezedett, midőn a nép nevében az első felszólamlás történik, nem szónoklati szempontból, hanem annak kitüntetésére, hogy a külön nemzetiségek is a haza közügyében velünk egy értelemben vannak, és azon oláh nép nevében szólok, a melynek magam is szülötte vagyok — s mely mint a constitutióval egyidős nép, szent István koronája palládiuma alatt védte honfitársaival ezen szent földet, melynek területéből egy talpalatnyit is elszakittatni tűrni és engedni nem fog. (Helyes!) Ezen nép az időnek hosszú során eddigi institutioinknak egyoldalúsága mellett nemzetiségét, vallását, és nyelvét megtartván, a haza szeretetét ezeknek érdekeivel is összeegyeztette. Azok unokái nevében szólok uraim! kik azon durva tatárcsordákat, melyek a múlt század elején 1717. esztendőben Erdélyországot és a vele szomszédos magyar megyék lakosait kiprédálván, a falukat fölégetvén, s nőket és leányokat nyersmarhabőrökböl vágott szíjakkal összekötözve midőn marmaros hegyén keresztül hazájukba vinni akarták, — minden katonai és más segély nélkül Borsánál megtámadván, a lő ezernyi tatársereget megsemmisítették, és a keresztényeket megszabadítva kesergő övéiknek visszaadták. — Ezek uraim világos tények, melyek hogy történeti évkönyveinkben oly kevés helvét foglalnak, csak fájlalni kell. És ezen hős tetteikért mit nyertek ós mit óhajtanak jelenben? — egynehány armálison kívül se anyagi, se szellemi tekintetben nem jutalmaztattak meg; sőt az 1840-iki országgyűlésen részint királyi, részint fejedelmi adomány okúi nyert határterületükből 10 • mérföldnyire terjedő részt elvesztettek, mely a nasveli fennállott határvidéknek ítéltetett, mely helyen most több falu van ; —- és ezen unokák jelenben talán külön területet vagy vajdát kérnek, ezen — a históriában példátlan vitézségért? — Nem, hanem megelégedtek azon öntudattal, hogy a hazának hasznos szolgálatot tettek; — és jelenben nemzetiségüket, nyelvöket, és vallásukat, a tiszta egyenlőségei, meghatározó törvény által biztosíttatni akarják, remélve, hogy ez egyenlőség jogán őseink által annyi alapitvám okkal biztosított szelb mi müvelésre szánt jövedelmekben ők is részesittetni fognak. (Ugy van!)