Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-25

XXV. ülés 1861. május 18-kán. 171 neveznek, tovább is fenntartani (Helyeslés!); az én szempontom az : mikép lehessen országunk önállását megmenteni és hazánkat boldogítani. (Helyes!) A jelen országgyűlés igen fontos teendőkkel áll szemközt. A haza nagy figyelemmel várt azon indítványra, melynek czélja bizonyosan Magyarország önállásának megmentése, Magyarország függetlenségének helyreállítása. Pestbelváros érdemes képviselője ajkairól hangzott az első szó, és megvallom : midőn egyrészt fájdalom fog el , hogy e ház magára az indítvány formájára , a felírásra nézve nem lehet egyetértésben, más részről a határozatot kívánók nézete ép az által indokolható, mert a külföld iránti tekintet parancsolja, hogy az első lépést lehető legnagyobb óvatossággal tegyük, a mivel t világ várakozását cserbe ne hagyjuk, A külföld érzi, tudja, hogy az európai béke függ első lépésünktől. (Helyeslés). Ne gondoljuk, hogy elszigetelve állunk Európában, hogy kivívhatjuk alkotmányos önállásunkat a nélkül, hogy számba vegyük a^on külföldi viszonyokat melyek hatása alatt álunk mi, áll még inkább Ausztria. Ha volna valaki, ki azon nézetkülönbségből mely közöttünk fennforog pártszakadásra vonna következtetést, nagyon csalatkoznék (Igaz!); mert a vész pillanatában mely jönni fog, az egész hazát mint egy férfiút találná a hazaszeretet szent érzete által lelkesítve, teljes egyetértésben. (Igaz!) Belátásban, böleseségben lehetünk különbözők, nézeteinkben eltérhetünk, de a hazafiságban bizonyára egyetértők s a czélban egyek vagyunk. (Közhelyeslés.) Politikai helyzetünk a jelen pillanatban természetellenes, sajátságos, megdöbbentő, de egyszerű a kérdés mely előttünk van. Mert hogyan állunk? Alkotmányos létünk 1848-ban az uralkodóház egyik tagja által fegyveres erővel támadtatott meg, fegyveres erővel rontván az országba, felidézte a polgárháború minden iszonyait ellenünk, és midőn látta, hogy harczunkban mely az önvédelem szent harcza volt, nem képes a nemzetet legyőzni, idegen segítségért folyamodott, és az orosz szuronyok százezrei bevégzék azon müvet, melyet ő kezdett ellenünk. Gyásznapok következtek a világosi fegyverletétel után, mely a nemzetnek egy második Mohácsa volt. Az uralkodóház ugyanazon tagja átszolgáltatta az országot az osztrák kormánynak, és az osztrák kormány nem ugyan a harcz mezején, hanem folytatta még is a harczot ellenünk, mert vérpadokat emelt, melyeken legjobbjaink vérzettek el; és azután behozatott ama rendszer, mely folytonosan hadat viselt tizenkét éven át a nemzet élete ellen. (Ugy van!) E harcz még a jelen pillanatban is foly. Most arról van szó, hogj^ békekötésre lépjünk-e a hatalommal mely mind ezt elkövette ellenünk ? — Midőn a béke megkötéséről van szó, elismerem, hogy az october 20-ki diploma bizonyos fegyvernyugvást hozott azon harczba, mely addig minden megszakasztás nélkül folytatva lön ellenünk. De midőn a békekötésről van szó, szükségesnek tartom uraim, hogy ha visszaemlékezvén a múltra látjuk, miszerént legjelesebb államféríiaink, a haza iránti érdemekben megőszült férfiak voltak azok, kik 1848-ban elfogadták a harczot, vezették a küzdelmet, jelen alkalommal talán nem lesz fölösleges megemlékezni a régiek azon mondatáról : „harczviselésnél az öregeké a szó, de békekötésnél az ifjabbak is meghallgattassanak"; és én mint az ujabb nemzedék egyik tagja ily nézpontból emelek szót e tárgyban. (Halljuk!) A forradalom előtt uraim, midőn e nemzet alkotmányos szabad intézményeinek kifejlesztéseért küzdött, hogy ezek a szabadelvüség azon kellékeivel ruháztassanak föl, melyek Magyarország számára a müveit európainépek között helyt egyengessenek, e küzdelmek alatt ha hevesek voltak is a párttusák, de a nemzet minden akadályt, mely legjogosabb törekvései elé folyvást gördittetett, csak az osztrák kormánynak tulajdonított, és nem hitte azt soha, hogy utó végre magának az uralkodóháznak jusson eszébe érdekeit ugyan azonosítani azon politika érdekeivel, mely mindent fölhasznált megrontásunkra, s oda törekedett, hogy a nemzet végre magával az uralkodóházzal álljon szemközt. A forradalom megváltoztatott mindent ; meggyőzte a nemzetet arról, hogy az osztrák politikát, — mely folytonosan különböző eszközökkel ugyan, de mindig egy czélra, megsemmisítésünkre törekedett, — valóban, maga az uralkodó tette sajátjává ; és ezen véres küzdelem, mely ránk nézve oly szomorú véget ért, eléggé érthető bizonyságot tőn a felöl, hogy most már nem csak arról van szó, miszerint alkotmányos intézményeinknek kevesebb vagy több szabadelvüség s democrat irány adassék, hanem van arról is, s pedig kiválólag arról, hogy nemzeti független törvényhozásunk s kormányzati önnállásunk örök időkre biztosittassék. (Igaz!) És most midőn az országgyűlés ily nagy feladattal áll szemközt, lehet-e mindjárt első teendőnk — kérdem — arról gondoskodni, hogy az uralkodóház azon tagját, ki a harczot ellenünk folytatta s folytatni engedte, mikép tegyük képessé, hogy most a magyar királyi jogokat törvényesen gyakorolhassa, (Helyeslés.) Rajtunk-e a sor, kérdem, kijelölni azon utat és módot, melyet e téren követnie kell, hogy uralkodó jogainak törvényerejű gyakorlatába beléphessen ? Én azt gondolom, ez nem a mi feladatunk ; mert ha az uralkodóház Magyarország fölötti jogait fel akarja éleszteni, ott a törvény, megtalálja abban az utat, melyen indulnia kell. A mi dolgunk magunkról gondoskodni, (Helyes!) és nem gondolom, hogy már azon ponton állnánk, miszerint az uralkodói jogok gyakorolhatása végett a koronázás lehetővé tételéről épen mi gondolkozzunk ; nem állunk még azon ponton, hol semmi kétség többé e haza fölött tettleg uralkodó ausztriai császár ö Felségének Magyarországom trónöröklóse iránt. 43*