Országgyűlési irományok, 1958. I. kötet • 1-38. sz.
1958-26 • Törvényjavaslat a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről
S3 állapítása végett a szóba jöhető törvények rendelkezéseit kombinálni, még akkor sem, ha ez a kombináció a vádlottra kedvezőbb lenne, mert ebben az esetben nem az enyhébb, hanem a bíró által alkotott törvény nyerne alkalmazást. Ez az értelmezés megfelel a Legfelsőbb Bíróság eddigi gyakorlatának is, amely szerint-: a Btá. 2. §-a nem azt jelenti, hogy a régi és az új törvény összes enyhébb intézkedéseit kiválogatva együttesen lehet alkalmazni, hanem azt, hogy a régi és az ríj törvények közül azt az egy törvényt kell alkalmazni, amelyik a maga egészében előnyösebb a terhelt számára (L. B. Elvi tan. — M. K. 1952. 7. sz.). Minthogy pedig nemcsak a büntetés nagysága alapján lehet és kell eldönteni, hogy a számításba jövő törvények közül melyik az enyhébb, a Btá. szövegénél szabatosaid) a javaslatba felvett megfogalmazás, amely a szűkén is értelmezhető ,,enyhébben büntetendő” szóhasználat helyett az .,enyhébb elbírálás” kifejezéssel jobban érzékelteti a tágabb magyarázat lehetőségét. b) Ezen a helyen felmerül az a kérdés, hogy miként kell elbírálni az ún. keretszabályokat betöltő rendelkezések változását. A jogtudomány egységesen azt az álláspontot képviseli, hogy ezek a rendelkezések osztoznak a nem büntető jogszabályok sorsában, azaz rájuk is vonatkoznak a következő irányelvek: Ha a büntető jogszabály által védett tárgy jogi minőségében következik be változás, ezzel a büntető rendelkezés nem tekinthető megváltozottnak, tehát azt a rendelkezést kell alkalmazni, amely az ' elkövetés idején hatályban volt. Ha ellenben az eddig védett tárgy többé nem részesül jogi védelemben, ezzel a büntető rendelkezés is megváltozottnak tekintendő. Hasonló érvelést találunk a Btá. indokolásában is, s ennek szellemében foglalt állást a Legfelsőbb Biróság egy 1955-ben kelt határozatában (В. III. 653/1955). Minthogy eszerint az elmélet és a gyakorlat egyértelműen és következetesen a helyes7 álláspontot képviseli, nincs indoka annak, hogy a kazuisztikus szabályozást általában mellőző javaslat külön rendelkezést vegyen fel a szóban levő probléma megoldására; aminthogy nem szabályoz olyan kérdéseket sem, amelyeknek megoldása önként adódik. így nem rendelkezik arról, hogy amikor valamely büntetőjogi rendelkezés kifejezetten meghatározott alkalomra vagy időre szól, akkor nem beszélhetünk „későbbi enyhébb” jogszabályról, és nem alkalmazható a (2) bekezdés. Ebben az esetben ugyanis nem a büntetőjogi szabályokban állott be változás, hanem csupán az az idő járt el, amelyre a korábbi büntetőjogi rendelkezés hatálya szólt. 3. A javaslat elhagyja a Btá. 2. §-a (2) bekezdése b) pontjába felvett rendelkezést. Ehelyett kifejezetten úgy rendelkezik, hogy a szigorúbb büntető törvénynek biincs visszaható hatálya. A Btá. indokolása szerint „nyomatékos közérdek indokolttá teheti, hogy a cselekmény az elkövetéskor még hatályban nem levő, de az elbíráláskor már életbelépett szigorúbb törvény szerint bíráltassék el.” Erre figyelemmel vette fel a Btá. a szóban forgó kivételes szabátyt. A gyakorlati tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a Btá. óvatossága nem indokolt. A Btá. hatályba lépése óta ugyanis egyetlen olyan anyagi büntető jogszabályt sem alkottunk, amelyet — a szigorúbb rendelkezések vonatkozásában — visszavonható erővel ruháztunk volna fel. Olyan rendkívüli súlyos helyzetben sem nyúlt a törvényhozás ehhez a kivételes lehetőséghez, mint amilyen az 1956. évi ellenforradalom nyomán állott elő. Világos jele ez annak, hogy az élet sem igényel visszaható hatályt a súlyosabb büntető törvénynek. A büntető törvény területi és személyi hatálya ! (4-7. §-ok) 1. A területi és személyi hatályra vonatkozó főszabályokat a 4., 5. és 7. § foglalja össze: a 6. § általános rendelkezést tartalmaz a külföldön ki- állott büntetés, illetőleg előzetes letartóztatás beszámításáról. Itt is előtérbe nyomul az a kérdés, hogy mit tekintsünk a bűntett elkövetési helyének. Hatályos eljárási jogunk, amely az illetékesség szabályozása szempontjából különösen érdekelt az elkövetési helyre vonatkozó kérdés megválaszolásában, a tevékenységi elméletet fogadja el. A Bp. 24. §-a szerint: az eljárásra az a bíróság illetékes, amelynek területén a bűncselekményt elkövették, még akkor is, ha a bűncselekmény eredménye máshol következik be. Az anyagi jogot azonban ezúttal nem elégíti ki a tevékenységi elmélet. Reális érdek rejlik ugyanis abban a kívánalomban, hogy bizonyos bűncselekmények, ha törvényi tényállásuk a maga egészében nem is valósult meg a magyar állam területén, mégis a magyar állam büntető hatalma alá essenek. Ezt az érdeket az anyagi jognak méltányolnia kell. A magyar állam büntető joghatóságát nem szabad kizárni, ha a bűncselekményt megvalósító tevékenység valamely lényeges hatása a magyar állam területén következett be. Mindebből az következik, hogy az elkövetési hely szempontjából a cselekményegység elmélete szolgál kielégítő megoldással. Ám nehéz olyan általános szabályt felállítani, amely egyfelelől kellőképpen honorálja az állami büntető hatalom kiterjesztésének szempontját, másfelől azonban elzárja az utat a túlzott következtetések elől. Éppen ezért a javaslat nem ír elő semmiféle szabályt az elkövetési hely megállapítása tekintetében; átengedi a döntést a józan belátásnak, amely hivatott lesz a cselekményegység elméletét úgy értelmezni, hogy a magyar állam fontos érdekei feltétlenül megóvassanak, másfelől azonban a magyar büntető törvény se
