Országgyűlési irományok, 1949. I. kötet • 1-51. sz.
1949-39 • Törvényjavaslat a büntetőtörvénykönyv általános részéről
39. szám. 179 elítélt rendszerint nem várja be a végrehajtást, a meg nem fizetés tehát az esetek nagy részében behajthatatlanságot jelent. Ilyen körülmények között a behajtás megkísérlése sokszor felesleges munkával és költséggel jár. Az átmenetileg hatályban volt kormányrendelet erre való tekintettel kimondotta, hogy a pénzbüntetést meg nem fizetése esetén kell szabadságvesztésre átváltoztatni és a behajtás megkísérlését kizárta. A kormányrendelet alkalmazásában szerzett tapasztalatok azonban nem voltak kedvezők, mert sokszor előfordult, hogy a nagyobb összegű pénzbüntetést az annak megfizetésére képes elítélt sem fizette meg, hanem inkább kiállta a helyettesítő szabadságvesztést. Ámde a büntető igazságszolgáltatás természetével ellenkezik, hogy az elítélttől függjön : milyen alakban szenvedi el az ítéletben reárótt joghátrányt. A kívánatos cél az, hogy az ítélet rendelkezései eredeti mivoltukban érvényesüljenek, tehát minden lehetőt el kell követni ennek biztosítása érdekében és csak abban az esetben helyes más intézkedésre való áttérés, ha az ítélet eredeti rendelkezését nem lehet végrehajtani. Megfelelő eljárási és végrehajtási rendelkezésekkel gondoskodni lehet arról, hogy az olyan pénzbüntetést, amelynek behajthatósága eleve kizártnak tekinthető, a behajtás megkísérlésének mellőzésével változtassák át szabadságvesztésre. Hasonló a helyzet az egészen csekély pénzbüntetés tekintetében is. Arról az elítéltről, aki az elenyésző összegű pénzbüntetést a kitűzött határidő alatt nem fizette meg, a jogszabály is felteheti, hogy az nála behajthatatlan. A közigazgatást feleslegesen terhelő behajtási intézkedéseket tehát megfelelő szabályozással el lehet kerülni. A leglényegesebb azonban az, hogy a bíró a pénzbüntetés alkalmazása körül a kellő körültekintéssel járjon el, azaz pénzbüntetést csak akkor és olyan mértékben szabjon ki, hogy azt az elítélten be is lehessen hajtani. A 36. § meghatározza azt a kulcsot, amelynek alapulvételével a behajthatatlan pénzbüntetést börtönre kell átváltoztatni. Ez a kulcs tíz forinttól kétszáz forintig terjedő összeg helyett egy-egy napi börtön alkalmazását teszi lehetővé. A bírónak tehát módjában áll pl. kétezer forintnyi pénzbüntetést tíz naptól kétszáz napig terjedő börtönbüntetésre átváltoztatni. Ezen a kereten belül a pénzbüntetést az elítélt anyagi helyzetének figyelembevételével olyan tartamú börtönbüntetésre kell átváltoztatni, hogy az elítélt a pénzbüntetés megfizetésére indíttassék. A helyettesítő szabadságvesztés legrövidebb tartama egy nap. Bár a börtönbüntetés harminc napnál rövidebb nem lehet, ezt a szabályt a helyettesítő börtönbüntetésre nézve át kellett törni* mert méltánytalan lenne, ha az enyhe pénzbüntetéssel sújtott, de annak megfizetésére képtelen elítélt hosszabb tartamú börtönbüntetést állna ki, mint amely az adott esetben indokoltnak mutatkozott volna. A börtön harmincnapos minimuma különösen azokban az esetekben lenne méltánytalan, amelyekben a pénzbüntetés jelentős része befolyt. Ugyancsak méltánytalanságok elkerülése végett a 36. § (2) bekezdése a helyettesítő szabadságvesztés leghosszabb tartamát egy évben szabja meg. Mindezek a rendelkezések egyaránt alkalmazandók a fő- és a mellékbüntetésként kiszabott pénzbüntetésre. A 37. §-hoz. Ujabb büntetőjogunkban fontos szerep jut az elkobzásnak mint mellékbüntetésnek, amelynek a Btá. is nagy jelentőséget tulajdonít. E § értelmében elkobzás alá esnek: 1. a bűntett eszközei, 2. a bűntett elkövetése útján létrejött tárgyak, 3. a bűntett elkövetéséért kapott dolgok, 4. a bűntettet megtestesítő sajtótermék, végül 5. azok a tárgyak is, amelyekre nézve a bűntettet elkövették. Ami a bűntett elkövetéséhez eszközül használt dolgokat illeti, ezek elkobzása régi szabálya a büntetőjognak. Különösen ebben az esetben tekinthető az elkobzás 12*
