Országgyűlési irományok, 1949. I. kötet • 1-51. sz.

1949-39 • Törvényjavaslat a büntetőtörvénykönyv általános részéről

178 39. szám. egyébként kötelező lenne. Ezekben az esetekben ugyanis a mellékpénzbüntetés kizárólag az elítélt családtagjait sújtaná. Más esetekben is érintheti a pénzbüntetés az elkövető hozzátartozóinak anyagi helyzetét, de ez a pénzbüntetésnek csupán másodlagos hatása, amellyel a törvénynek a pénzbüntetés kétségtelen előnyeire figyelemmel számolnia kell. Olyan esetben azonban, amikor a mellékpénzbüntetés egyedül az elkövető családtagjait sújtaná, annak kiszabását már eleve ki kell zárni. A 34. §-hoz. Egészen jelentéktelen pénzbüntetés alkalmazása komolytalanná tenné a büntető igazságszolgáltatást. A népi demokrácia társadalmában jelképes büntetésekre nincsen szükség, mert a büntető igazságszolgáltatásnak reális eszközökkel kell a bűnözés ellen küzdenie. A Btá. 34. §-a tehát a pénzbüntetés legkisebb összegét 10 forintban állapítja meg. Ami a legmagasabb összeget illeti, az a § értelmében 60.000 forint lesz. Magasabb összeg megállapítására nincs ok, mert ha a bűncselekmény 50.000 forintnál is nagyobb vagyoni hátrány alkalmazását teszi indokolttá, a megfelelő esetekben (38. §) vagyonelkobzásnak lesz helye. A vagyonelkobzás és a pénzbüntetés csak akkor illeszkedik bele célszerűen a büntetések rendszerébe, ha a pénzbüntetés nem csap át vagyonelkobzássá. A pénzbüntetés legkisebb és legnagyobb mértéke a fő- és mellékpénzbüntetésre egyaránt vonatkozik. A 35. §-hoz. A büntetés kiszabásánál irányadó szempontokat a Btá. 50. §-a jelöli meg ; ezek természetszerűen pénzbüntetés esetén is irányadók. A pénzbüntetés kiszabásánál azonban két másik körülményre is különös figyelemmel kell lenni, nevezetesen az elkövető anyagi helyzetére és a cselekménnyel elért vagy célbavett anyagi előnyre. A 36. §-hoz. Arra az esetre, ha az elítélt a pénzbüntetést nem fizeti meg, a büntetőtörvénykönyvnek rendelkeznie kell. Ebben a vonatkozásban különböző megoldások merülhetnek fel, amelyekkel kapcsolatban különbséget lehetne tenni a fő- és a mellékbüntetésként kiszabott pénzbüntetés között. A pénzfőbüntetést illetően szóbajöhetne az a megfontolás, hogy a pénzfőbüntetést nem szabadságvesztéssel, hanem munkateljesítménnyel kellene meg nem fizetése esetén helyettesíteni, mert a törvény, illetőleg az ítélet az adott esetben a szabadságvesztést mellőzendőnek találta ; ha tehát a pénzfőbüntetésre ítélt helyettesítő szabadságvesztést kénytelen kiállni, súlyosabb hátrányt szenved, mint amilyent a törvény, illetőleg az ítélet neki szánt, mégpedig azért szenvedi ezt a súlyosabb hátrányt, mert anyagi helyzete kedvezőtlen. Ellene szól azonban ennek az álláspontnak az a körülmény, hogy a pénzfőbüntetést helyettesítő munkateljesítés megszervezése nagyobb adminisztrációt igényel és célszerű megvalósítása jelentős akadályokba ütközik. A Btá. 36. §-a ennélfogva nem tesz különbséget fő-, illetőleg mellékbüntetésként kiszabott pénzbüntetés között, hanem mindkettőt börtönre rendeli átváltoztatni. A másik kérdés az, vájjon a pénzbüntetést már abban az esetben kelljen szabadságvesztésre átváltoztatni, ha az elítélt a megszabott határidő alatt azt meg nem fizeti, avagy előbb meg kelljen-e kísérelni a pénzbüntetés behajtását és csak behajthatatlanság esetén kerülhessen-e sor a helyettesítő szabadságvesztésre. A 36. § az utóbbi állásponton van. Kétségtelen, hogy az önként meg nem fizetett pénzbüntetés a gyakorlatban számos esetben behajthatatlan, mert a fizetésre képes