Országgyűlési irományok, 1949. I. kötet • 1-51. sz.

1949-39 • Törvényjavaslat a büntetőtörvénykönyv általános részéről

39. szám. 177 Jelenleg a vétség miatt kiszabható szabadságvesztés legrövidebb tartama egy nap. Ezzel szemben a 32. § a börtön legrövidebb tartamát harminc napban szabja meg. Ennél rövidebb tartamú szabadságvesztésbüntetés alkalmazásának nincs értelme, mert a gyakorlat tapasztalatai szerint a rövid tartamú szabadságelvonás a büntetés céljának megvalósítására nem alkalmas, sőt egyenesen mételyező hatású. Néhány nap alatt az elítélt nevelése és javítása a letartóztató intézetben meg sem kísérelhető, érzékeny hátrányt az ilyen szabadságvesztés nem jelent, ellenben azzal a veszéllyel jár, hogy az elítélt rovottmultú társainak káros befolyása alá kerülhet. Haladó irányzatú büntetőtörvénykönyvnek szakítania kell tehát a rövid tartamú szabadságvesztésbüntetések rendszerével, a szabadságvesztés legkisebb tartamát viszonylag magasabban kell megszabnia és más eszközökkel kell gondoskodnia az egy-kétnapos szabadságvesztésbüntetések helyettesítéséről. Ez a Btá. álláspontja is. A 33. §-hoz. Jelentős szerepet szán a Btá. a pénzbüntetésnek, amely a büntetés céljának megvalósítására nagyon alkalmas, amennyiben erősen egyéniesíthető, nem okoz helyrehozhatatlan hátrányt és — bár a büntető igazságszolgáltatás szabályozásánál és gyakorlásánál nem lehet a pénzügyi szempontoknak döntő jelentőséget tulajdonítani — nem ró költséget az államháztartásra, hanem ellenkezőleg annak bevételeit szaporítja. A pénzbüntetés a Btá. rendszerében szabályként mellékbüntetés, kivételesen azonban (31. §) főbüntetésként is alkalmazható. A 33. § a mellékpénzbüntetést szabályozza. E § értelmében vagyon elleni büntettek esetén és olyan bűntett miatt, amelyet anyagi előny szerzése céljából követtek el, a pénzbüntetés kiszabása kötelező, máskor pedig a bíróság belátásától függ, feltéve az utóbbi esetben, hogy a mellékbüntetés alkalmazásától visszatartó hatás remélhető. Mindkét esetben alapvető előfeltétel azonban, hogy a bűntett elkövetőjének megfelelő vagyona, jövedelme vagy keresete legyen. Ilyennek hiányában mellékpénzbüntetést vagyon ellen, illetőleg anyagi előny szerzése céljából elkövetett bűntett miatt sem lehet kiszabni. A pénzbüntetésnek ugyanis az a rendeltetése, hogy vagyoni hátrányként sújtsa az elkövetőt ; a behajthatatlan pénzbüntetésnek börtönre átváltoztatása (36. §) ezt nem pótolhatja és inkább a megfizetés biztosítására szolgáló kényszert jelent. Olyan egyénnel szemben tehát, akinél már eleve ki van zárva a pénzbüntetés behajthatósága, vagyoni hátrány alkalmazása nem lenne helyénvaló. Ezzel a szabályozással nem áll teljesen összhangban, hogy bizonyos bűncselekményekre jogszabályaink pénzfőbüntetés alkalmazását rendelik és az az előfeltétel, hogy az elkövetőnek megfelelő vagyona, keresete vagy jövedelme legyen, csupán a mellékpénzbüntetés kiszabására vonatkozik, a pénzfőbüntetés alkalmazása azonban ettől az előfeltételtől független. Ha tehát különös jogszabály pénzfőbüntetés alkalmazását rendeli, azt vagyonnal, keresettel vagy jövedelemmel nem bíró elkövetővel szemben is alkalmazni kell, holott ilyen esetben nyilvánvaló, hogy a pénzbüntetésnek szabadságvesztésre átváltoztatása elkerülhetetlen lesz, az elkövető tehát pénzbüntetés helyett szabadságvesztést szenved, nem cselekményének súlya, hanem anyagi helyzetének kedvezőtlensége miatt. E helyzet visszásságait a különös rész új szabályozásánál lehet gyökeresen orvosolni, a bíróságnak azonban már ezidőszerint is módjában áll és a Btá. értelmében fokozott lehetősége nyílik ilyen esetekben a pénzbüntetés kiszabása helyett más intézkedéshez (55., 56. §-ok) folyamodni. Halál vagy tizenöt évi, illetőleg ennél hosszabb börtön kiszabása esetén mellékpénzbüntetés a 33. § (2) bekezdése értelmében akkor sem alkalmazható, ha ez Országgyűlési iromány 1949—1953. I. köte*. It