Országgyűlési irományok, 1949. I. kötet • 1-51. sz.
1949-39 • Törvényjavaslat a büntetőtörvénykönyv általános részéről
172 39. szám. hogy a bűntettet megbocsássa, de arra nem, hogy az elkövetők egyikével vagy másikával szemben kegyelmet gyakoroljon. A 24. §-hoz. Az elkövető halála, az elévülés és a kegyelem a jelenleg hatályos büntetőtörvénykönyvben, mint a bűnvádi eljárást kizáró ok érvényesül. A már előrebocsátottaknál fogva a Btá. ezeket a körülményeket is a büntethetőséggel hozza kapcsolatba, mert a bűnvádi eljárás célja a bűntettes megbüntetése ; azok a körülmények tehát, amelyek a bűnvádi eljárást kizárják, voltaképpen a büntethetőség akadályai. Míg azonban a gyermekkor, az elmebetegség, a kényszer, a tévedés stb. már eredetileg kizárja a büntethetőséget, addig az elkövető halála, az elévülés és a kegyelem esetében a büntethetőség az elkövetéskor fennállt és csupán utóbb szűnt meg. Hogy az elkövető halála megszünteti a büntethetőséget, alig igényel bővebb indokolást. A büntető igazságszolgáltatás csak élő ember ellen irányulhat, halottal szemben büntetés ki van zárva. Más kérdés, hogy az elkövető halála mennyiben szolgál akadályul egyes vagyoni büntetések kiszabása szempontjából, illetőleg hogy bizonyos vagyoni büntetések, amelyek még az elkövető életében jogerőre emelkedtek, halála után mennyiben hajthatók végre. Ennek szabályozása a Btá. életbeléptetéséről szóló rendelkezések feladata lesz. Népköztársaságunk Alkotmánya már szabályozta, hogy melyik államhatalmi szerv jogosult kegyelem gyakorlására ; a büntetőtörvénykönyvnek csupán az a feladata, hogy a kegyelem büntetőjogi hatásairól rendelkezzék. A Btá. tehát erre szorítkozik. A 25. §-hoz. * Az elévülés a büntetőjog fontos intézménye. Ha a bűntett elkövetése óta hosszú idő telt el, annak emléke már elhalványodott és a társadalom védelme rendszerint nem kívánja meg büntetés alkalmazását. Hosszú idő alatt az elkövető egyéniségében olyan változások mehetnek végbe, amelyekre figyelemmel a büntetés sokszor céltalan, sokszor egyenesen hátrányos lenne. A bűncselekmény nyomai is elmosódnak, a terhelő bizonyítékok összegyűjtése megnehezedik. Fokozott mértékben érvényesül az utóbbi szempont az elkövető oldalán. Akit egy, a közelmúltban elkövetett bűncselekmény vádjával illetnek, az aránylag könnyen hivatkozhatik mentő bizonyítékokra, alibit igazolhat stb. Ámde évekkel ezelőtt elkövetett bűncselekmény vádjával szemben ilyen bizonyítékok érvényesítése úgyszólván lehetetlen. Mindezek a körülmények indokolttá teszik, hogy az időmúlás, vagyis az elévülés a büntethetőséget megszüntesse. Az elévülés természetéből folyik, hogy annak bekövetkezéséhez hosszú idő szükséges, mégpedig annál hosszabb, minél súlyosabb a bűntett. Ezt a szempontot juttatja érvényre a Btá. 25. §-a, amely egyben a jelenleginél sokkal egyszerűbben kívánja szabályozni az elévülési határidőket. A 25. § két főszabályt tartalmaz. Az első az, hogy halállal, életfogytig tartó vagy tíz évet meghaladó börtönnel büntetendő bűntett esetében az elévülési idő 15 év, a másik főszabály szerint pedig minden más bűntett esetében az elévülési idő azonos az illető bűntettre a törvényben megállapított szabadságvesztés legmagasabb tartamával, de nem lehet rövidebb három évnél. Hároín év alatt évülnek el tehát a pénzfőbüntetéssel büntetendő bűntettek is.
