Országgyűlési irományok, 1949. I. kötet • 1-51. sz.
1949-39 • Törvényjavaslat a büntetőtörvénykönyv általános részéről
166 39. szám. Különleges rendelkezés hiányában a bűntett elkövetője ilyen esetben nem védekezhetnék jogos védelemmel, mert cselekménye nem volt szükséges a támadás vagy fenyegetés elhárítására ; ez az eredmény azonban sok esetben méltánytalan lenne. Ha ugyanis a bűntett elkövetője az őt ért vagy fenyegető támadás folytán előállott ijedtségében vagy menthető felindultságában lépi túl a védelem szükséges mértékét ; azaz követ el olyan bűntettet, amely a támadás vagy fenyegetés elhárításához egyáltalán nem, vagy már nem volt szükséges : büntetőjogi felelősségrevonása nem lenne igazságos. Ilyen értelemben rendelkezik a 15. § (2) bekezdése. Ennek alkalmazására tehát csak akkor kerülhet sor, ha jogos védelmi helyzet egyáltalán fennállott, vagyis ha az elkövetőt jogtalan támadás vagy fenyegetés érte. Ilyennek hiányában az elkövető büntethetőségét a 13. vagy 14. § zárhatja ki. A jogtalan támadás befejezése vagy a fenyegetés végrehajtása után már nem lehet szó jogos védelemről, mert a törvény csupán a védekezésre, de nem az egyéni megtorlásra biztosít büntetlenséget. Ha azonban a támadás megújításától kell tartani, a jogos védelmi helyzet még fennáll. « A 16. §-hoz. A végszükség abban különbözik a jogos védelemtől, hogy végszükség esetén nem más személy jogtalan támadása vagy fenyegetése, hanem egyéb ok idézi elő azt a veszélyt, amelyből csak bűntett elkövetése útján van menekvés. A végszükség fogalmi körét a 16. § (1) bekezdése*jelenlegi jogállapotunkhoz képest kiterjeszti. Ezidőszerint ugyanis végszükséggel csak az védekezlietik, aki a saját érdekében vagy hozzátartozói megmentése végett kénytelen bűntettet elkövetni ; ezzel szemben a 16. § (1) bekezdése akkor is büntetlenséget biztosít végszükség címén, ha a bűntett a hozzátartozók fogalma alá nem tartozó más személy megmentése érdekében valósult meg. Míg továbbá ezidőszerint csupán az életet fenyegető veszély elhárítása mentesül végszükség címén, addig a Btá. a' végszükség szabályát arra is kiterjeszti, aki akár a maga, akár más testi épségét vagy javait menti közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből. A jogos védelemre vonatkozó rendelkezésekhez hasonlóan a 16. § a végszükség fogalmi körébe vonja a köz alapvető érdekének mentését is. A fenyegető és az elhárítással okozott jogsérelem arányosságát a jogos védelemmel kapcsolatban nem lehet merev szabállyal megkívánni, mert aki jogtalanul támad vagy fenyeget, nem panaszkodhatik különösebb sérelemről, ha*támadásnak vagy fenyegetésének elhárítása során őt nagyobb baj éri, mint amilyent ő okozott volna. Más a helyzet végszükség esetén, amikoris a végszükségben elkövetett bűntett nem valamely jogtalan támadónak vagy fenyegetőnek, hanem vétlen személynek okoz sérelmet. Ebben a vonatkozásban tehát a 16. § (2) bekezdése határozottan megkívánja az arányosságot. A végszükség fogalma két vétlen személyt tételez fel : az egyik, aki vétlenül került veszélybe, a másik, aki az előbbinek végszükségből való menekülése során sérelmet szenved. A veszélyből való menekülés során elkövetett bűntett csupán akkor élvezhet büntetlenséget, ha annak elkövetője vétlenül került olyan helyzetbe, amelyből csak bűncselekmény árán menekülhet. Csak két egyaránt vétlen személy közül háríthatja át a törvény a meneküléssel előidézett sérelmet az egyikről a másikra. Ha azonban valaki saját hibájából került veszedelembe, inkább neki kell elviselnie ezt a veszedelmet, mint más olyan személynek, akit a veszedelem előidézése körül semmiféle felróható ok nem terhel. Vannak hivatások, amelyeknek betöltése veszéllyel jár. Aki valamely hivatást akár önként, akár kötelességből betölt, vállalni köteles az illető hivatással
