Országgyűlési irományok, 1947. IV. kötet • 220-264., II-V. sz.
1947-257 • Törvényjavaslat a népnek a büntető igazságszolgáltatásban való részvételéről és a fellebbviteli egyszerűsítéséről
272 * 257. szám. perrendtartáshoz hasonlóan gondolkodási időt kíván a fellebbezésre jogosult számára biztosítani. Ez elsősorban a vádlott szempontjából indokolt, de felmerülhet ennek szüksége a köz vádlóra nézve is. A szóbanlevő rendelkezéstől az alaptalan fellebbezések csökkenése várható. Lélektani tapasztalat szerint az a terhelt, aki a tárgyalóterem hallgatósága előtt váltig tagadta bűnösségét, restell megnyugodni a bűnösségét megállapító ítéletben, mert megnyugvása nyilvánvalóvá ténnyé a hallgatóság előtt, hogy tagadása valótlanságon alapult. Ha azonban az ilyen vádlottnak gondolkodási idő áll rendelkezésére, már nincs feszélyezve abban, hogy az ítéletet tudomásul vegye. A § (3) bekezdése a fellebbezés bejelentésének módját szabja meg. E részben a javaslat csak annak bejelentését kívánja meg, hogy a fellebbező az ítéletet miért támadja meg. Ez alatt azonban nem a fellebbezési ok szabatos megjelölését érti, hanem csak azt várja el a fellebbezőtől, hogy olyan bejelentést tegyen, amelyből sérelme kivehető. A javaslat 50. §-a egyébiránt megfelelő rendelkezéseket tartalmaz arra az esetre, ha a fellebbezés bejelentésének módjából a sérelem nem vehető ki. A javaslat most taglalt 42. §-a tehát a per orvoslat bejelentését illetően elejt i* minden felesleges alakiságot. Nem kívánja meg, hogy a fellebbező fellebbezésében kifejezetten fenntartsa az eljárási jogszabálysértés miatt korábban történt felszólalását, mert a Bp-nak vonatkozó szabálya a gyakorlatban méltánytalanságokkal járt. A javaslat nem kívánja hátrányosabb helyzetbe hozni a perorvoslatra jogosultat, különösen pedig a vádlottat pusztán azért, mert per orvoslatát akár tájékozatlanságból, akár feledékenységből a perjogi szabályoknak nem egészen megfelelő módon jelentette be. A 43. §-hoz. A § fennálló eljárási jogunkkal egyezően feljogosítja a fellebbezőt fellebbezésének indokolására és az indokolás előterjesztésére megfelelő határidőt szab. Nem veszi azonban át a bűnvádi perrentartásnak azt a. szabályát, amely szerint az elkésett indokolást vissza kell utasítani. Ennek a szabálynak ugyanis nincs gyakorlati értelme, mert a fellebbezési bíróság visszautasítás esetén is tudomást szerez az elkésett indokolásról és azt — ha az abban foglaltak meggyőzők — visszautasítás ellenére is figyelembe veheti. Az indokolás előterjesztésének határidejére vonatkozó szabály tehát szankció nélküli rendelkezés, A 44. §-hoz. A Bp. 389. §-a szerint az elsőfokon eljárt törvényszék maga utasítja vissza az elkésett, a törvényben kizárt vagy az olyan fellebbezést, amelyet arra nem jogosított egyén terjesztett elő, a visszautasító végzés ellen felfolyamodásnák van helye, amely csak elkésés okából utasítható vissza. A bűnvádi perrendtartás tehát különbséget tesz — és ez a különbség számos más rendelkezésében is érvényesül — egyfelől a meg*nem engedett, másfelől a megengedett; de érdamben alaptalan fellebbezés között. Az előbbit érdemi vizsgálat nélkül vissza kell utasítani, az utóbbit pedig érdemi vizsgálat után el kell utasítani. Ennek a megkülönböztetésnek kétségkívül van logikai és jogi alapja. Kétségtelen azonban az is, hogy ez a finom logikai és jogászi megkülönböztetés a fél szempontjából nem bír gyakorlati jelentőséggel, mert a félre tökéletesen közömbös, vájjon perovoslatát vissza- vagy elutasították-e, hiszen a megtámadott ítélet mindkét esetben érintetlen marad. A javaslat ezen a ponton is igyekszik közelebb hozni a törvényt az élethez és ezzel a bíróság munkaterhét is csökkenti, mert a bűnvádi perrendtartás hatályának negyvenkilencedik évében is előfordul, hogy a fellebbviteli bíróság csak. hosszabb mérlegelés alapján tudja eldönteni, vájjon a perorvoslatot vissza- vagy elutasítsa-e. Azt a megkülönböztetést, amelyet a bűnvádi perrendtartás a visszautasítandó és az elutasítandó perorvoslat között felállít, egyéb rendelkezései maguk is részben elmosódnak, amennyiben a
