Képviselőházi irományok, 1935. IX. kötet • 546-591., IV. sz.
Irományszámok - 1935-586. Törvényjavaslat a népiskolai tanítóképzésről
586. szám. 373 Az abszolút számok olyan veszedelmes eltolódást igazolnak egyrészt a tanító^ nők előretörésében, másrészt az állástalanok számában, hogy ez felveti a kormányzati felelősség kérdését is. A tanítói túltermelésben ugyanis nemcsak anyagi, hanem erkölcsi és társadalmi szempontból is nagy veszedelem rejlik. Anyagi vonatkozásban elsősorban a tanítóképzésre fordított áldozatok céltalanságának gondolata merül fel. Erkölcsi tekintetben nagy súllyal esik latba a jövendő tanítónemzedék értékcsökkenése a kilátástalan jövő miatt. Társadalmi szempontból pedig megfontolandó, hogy a foglalkozásnélküli tömegek felgyülemlése könnyen vezethet a romboló eszmeáramlatok terjedéséhez. Mindezekből a meggondolásokból fakadó felelősségem tudatában terjesztem elő törvényjavaslatomat, mely a tanítóképzés újjáalkotásában régebbi időkre visszanyúló tanácskozások eredményeire, ismételten, sokoldalról megvitatott tervekre és javaslatokra támaszkodik. Az 1928. évben tartott III. tanügyi kongresszus lényegében azonos megoldás mellett foglalt állást. A tanítóképző-intézetek tanárainak egyesülete ismételten terjesztett elő ily irányú javaslatot és a magyar tanítóság hivatalos szerve is a képzés tartamának meghosszabbítása, valamint a képzésnek a középfokii oktatás keretei fölé való emelése érdekében emelt szót. Javaslatom a kétéves akadémiai jellegű tanítóképzés megszervezésével ezt a kívánságot teljesíti és ezzel kiemeli a tanítóságot is abból a társadalmi elszigeteltségből, amely a múltban mindig hangos panasz tárgya volt. Ezzel egyidejűleg azonban meg akarom szüntetni a mértéktelen tanítói túltermelés lehetőségét, korlátozni kívánom nemcsak a tanítóképző-akadémiák, hanem az azokra felvehető tanítójelöltek számát is. Gondos statisztikai számítások alapján arra a megállapításra jutottam, hogy az osztályonkint huszonötben meghatározott hallgatólétszám mellett az eddigi ötvenöt képző-intézettel szemben negyven tanítóképző-akadémia teljes mértékben biztosítja a tanítói utánpótlást, ennél több tanítóképző-akadémia állításának engedélyezése tovább emelné az elhelyezkedést nem találó tanítók, illetőleg tanítónők számát. Bár a tanítói túltermelésnek fentebb vázolt aggasztó mértéke kötelességemmé teszi a népiskolai tanítók kiképzésére szolgáló intézmények számának csökkentését, különös tekintettel vagyok a képző-intézeteket fenntartó egyházak érdekeire. A létszámkorlátozás nem teszi szükségessé egyetlen tanítóképző-intézet megszüntetését sem, ezek a gyakorlati irányú középiskoláról szóló javaslatom értelmében valamennyien átalakíthatók líceumokká s csak abban az esetben szüntetendök meg, ha fenntartójuk ezzel a lehetőséggel nem kíván élni. A tanítói hivatástudat elengedhetetlen feltételének tartom a korai ránevelést és ezért csak olyan megoldást tekinthetek egészségesnek és célravezetőnek, amely a leendő tanítót már a képzés legelején ráeszmélteti későbbi hivatásából fakadó kötelességeire és olyan légkörrel veszi őt körül, amelynek éltető eleme a nevelés gondolata. A lelki ráhangolás, a hivatásérzés ilyen magasfokú kifejlesztésére azonban az akadémia két esztendeje nem lehet elégséges még akkor sem, ha — mint javaslatomban előterjesztem — az akadémia elvégzését internátusi neveléshez kötjük. Az együttlakás és az ezzel kapcsolatos nevelési élmények, a szoktatás, a közösségtudat kifejlődése, az egyéni érdek háttérbe szorítása és az internátusi élet sok más velejárója kétségkívül ugyanazokat az eredményeket érleli meg, amelyeket a papi és katonai nevelés terén már eddig is tapasztalhattunk. A két évi együttlakás sem pótolhatja azonban teljes egészében az eddigi tanítóképzés öt esztendejének minden tantárgyában, az iskola minden megnyilvánulásában érvényesülő hivatásra nevelést. Ezért kell kizárni a megoldásnak azt a felmerülő lehetőségét, amely a gimnáziumi érettségire építené fel a kétéves akadémiát, s ezért kell a tanítóképzést oly intézmény keretében megoldani, amelynek két
