Képviselőházi irományok, 1935. VIII. kötet • 468-545. sz.

Irományszámok - 1935-511. A képviselőház közjogi és igazságügyi bizottságának együttes jelentése "az országgyűlés felsőháza jogkörének újabb megállapításáról" szóló 471. számú törvényjavaslat tárgyában

511. szám. 121 óta nem akar itt helyet adni: gőgös hatalmaskodók, kalandorok, paraziták, szájhó'sök lármája, dúlása és sokféle könyök öklelése. Jobb, türelmesebb, dolgosabb, becsületesebb, józanabb, kormányozhatóbb, de szánandóbb népet, amely jobban megbűnhődte volna már a multat s jövendőt, nem lehet keresni a földkerekén, mint amilyen — túlnyomó tömegében — a mienk. A haza és nyelvünk ezeréves fenntartásának s megőrzésének szinte egyetlen ereje ő. Mert százszor igaz és történelmünk értelmének talán legplasztikusabb és legigazabb rövid összefoglalása az, amit gróf Dessewffy József Kassán 1820 aug. 25-én kelt levelében Kazinczynak írt: »Mind az ég, mind a föld (a nép) mindent elkövettek érettünk, valamint azok, akik minket századok óta igazgatnak, mindent elkövetnek ellenünk. Nem tudom, min csodálkozzam jobban, azon-e, hogy sanyargatóink nem unták el még a sanyargatást, vagy pedig örök elaljasodásunkon.« (Gróf Dessewffy József irodalmi hagyományai, III. k. 65. old.). Mindenünket — »rojtjainkat«, egyéb cifraságainkat, kenyerünket, sokan dús jólétüket, minden dicsőségünket és örömünket, védelmünket is rossz időkben — csak jó népünknek köszönhetjük. Hát a világháborúban ki volt nagyobb? Azóta is mit áldozott? Mégis — úgy látszik — még mindig folytatódik a százados átok, hogy »akik igazgatnak bennünket, mindent elkövetnek ellenünk« s még mindig nem tudjuk azon kell-e inkább csudálkoznunk, hogy sanyargatóink még mindig »nem unták el sanyargatásunkat«, vagy pedig »örök elaljasodásunkon«? Kell-e, lehet-e nagyobb bűnt, sanyargatást elkövetni, mint — akik ma »igazgatnak bennünket«, tenni akarnak — elkobozni egy becsületes, szabadságszerető, szabadságáért annyit küzdő, mérhetetlen vért és vagyont áldozó népnek legfőbb alkotmányos jogát, amelyet — igaz, hogy még hatalmi és választási visszaélésekkel leláncolva — ezeréves szenvedés után csak a sors adott kezébe, hogy millióinak igaz, szent akarata minden téren és mindenben érvényesüljön? Lehet-e még ezt a népet olyan elaljasodásra kényszeríteni, hogy eltűrje a jogkobzást és vissza ne utasítsa azt az olcsó, üres kápráztatást, szánalmas ész játékot, artes mirae-t, csudálatos mesterkedést, amellyel a javaslat legfőbb alkotmányos jogának, léte és jövő boldogsága alapjának elvonását, mint történelmi fejleményt, demokratikus szellemű alkotmányt, vívmányt akarja beállítani, mert hiszen — úgymond — a jövőben is megengedik, hogy a népképviselet az adóterheket egyedül is megszavazhassa ... De hogy végre valahára megalkothassa : az igazságos és arányos adórendszert, amely teherbírás szerint osztja el s nem — mint most van — éppen a leggyengébb vállakra rakja a legnagyobb terheket —, a komoly földbirtokreformot, hogy a 2—3 millió földmívesszegénységet, az ország katona-rezervoárját embersorsba emeljük fel —, a munkából és szolgálatból élők szerves szociális pragmatikáját, hogy aki dolgozni akar, ne kelljen éhenhalnia álláshalmozók, politikai paraziták, gazdasági életünk gúzsbakötői, idegen gyarmattá süllyesztői s a nagytőke sokféle visszaélése, szabad kizsákmányolása miatt — és még sok egyéb közt mindenekelőtt a népképviseleti választásának olyan reformját, hogy a képviselőház feltétlenül az igaz nemzetakarat kifejezője legyen, mindehhez már csak akkor jutnánk és csak annyiban, amikor és amennyiben az urak háza kegyesen megengedné, hiszen a javaslat örök és abszolút vétót biztosít neki. Mindezt pedig akarják nem is főképpen azért, mert a »csillagos és rojtos excellencek« feje fáj nekik, hanem, hogy: a mai buikolt abszolutizmust végleg intézményesíthessék. Ezért szavalja a javaslat indokolása is annyi hévvél, de teljesen incongruenter az ősi alkotmányt és a külföldi példákat is. De egyenesen sértő a magyar nép értelmének, a népiskolai általános műveltKépv. iromány. 1935—1940. VIII. kötet 16