Képviselőházi irományok, 1935. VII. kötet • 358-467., III. sz.
Irományszámok - 1935-443. Törvényjavaslat a munkaviszony egyes kérdéseinek szabályozásáról
600 443 szám. ismerésére vezethető vissza a múltban tapasztalt az a gyakorlat, amely szerint a mesteremberek a vasárnapokon kivül jelentős számú más ünnepen is munkaszünetet tartottak. Csak az ipari termelési rendszer újabb fejlődése szüntette meg ezeket az ünnepnapi munkaszüneteket anélkül, hogy más pihenővel kárpótlást adott volna. Az új termelési mód mindinkább jelentős ideges feszültséget okoz az alkalmazottak körében, amely körülmény elengedhetetlenül szükségessé teszi a megfelelő fizetéses szabadság kötelezővé tételét. Egyébként is a társadalmi igazságnak az felel meg, hogy az a munkarendszer, amely jelentősen megnöveli az egyén munkateljesítményét, — módot nyújtson a munkásnak arra, hogy ennek a felnövekedett produktivitásnak előnyeit évente néhány napi szabadság alakjában élvezhesse. Természetes tehát, hogy századunk elejétől kezdve a munkásság törekvéseiben mind nagyobb helyet foglal el az évenkinti fizetéses szabadság bevezetésének elérése. Ezen a téren a Németországban elért kisebb eredmények után az első határozottabb lépés 1910-ben történt, amikor a kérdést nemzetközi alapon első ízben tárgyalták Luganóban. Ugyanebben az évben Ausztriában törvénnyel biztosítottak fizetéses szabadságot a magánalkalmazottak részére. A világháború alatt a fizetéses szabadság bevezetése érdekében megindult mozgalom majdnem tökéletesen megakadt, a fegyverszünet után azonban újult erővel fejlődött tovább. 1919-ben Ausztriában valamennyi munkásra kiterjesztették a fizetéses szabadságot, Finnországban, Luxemburgban és Olaszországban pedig a magánalkalmazottak részesültek ebben a kedvezményben. 1921-ben Csehszlovákiában a bányászok részére, 1922-ben Lett-, Lengyel- és Finnországban valamennyi munkás részére biztosítottak fizetéses szabadságot. 1925-ben Csehszlovákia kiterjesztette a fizetéses szabadsághoz való jogot valamennyi munkásra. 1927-ben Olaszország, 1929-ben pedig Románia biztosított fizetéses szabadságot minden munkavállaló részére. 1931-ben Jugoszlávia tette kötelezővé a magánalkalmazottak fizetéses szabadságát. 1933-ban Portugália állapít meg fizetéses szabadságot minden állandó munkavállalónak, Litvánia pedig az ipari munkásság részére. A legutóbbi három év alatt a kérdés szabályozása oly erős ütemben folyt, hogy ma már a fizetéses szabadságra való jog, mondhatnám, egyetemes elismerést nyert. Ma minden munkavállalónak huszonkét állam törvényhozása biztosít fizetéses szabadságot, ezek: Ausztria, Belgium, Brazília, Bulgária, Chile, Csehszlovákia, Finnország, Franciaország, Kuba, Lengyelország, Lettország, Luxemburg, Mexikó, Norvégia, Olaszország, Peru, Portugália. Románia, Spanyolország, Svédország, SzovjetOroszország és Venezuella, Tizenhat más állam pedig : Argentína, Dánia, Délafrikai Unió, Észtország, Görögország, Haiti, Irak, Írország, Jugoszlávia, Kína, Kolumbia, Litvánia, Panama, Salvador, Svájc és Uruguay az alkalmazottak és munkások egyes kategóriái részére vezette be a fizetéses szabadságot. A szabadságidő mérve az egyes államokban különbözőképpen van szabályozva. így Ausztriában a munkásoknak 1 évi szolgálati idő után 1 hét fizetéses szabadságot, 5 évi szolgálati idő után 2 hetet; Lengyelországban 1 évi szolgálati idő után 5 napot, 3 évi szolgálati idő után 15 napot ; Romániában 1—-3 évi szolgálati idő után 7 napot, 3—5 évi szolgálati idő után 10 napot, 5—10 évi szolgálati idő után 14 napot, 10 éven felüli szolgálati idő után minden évben 1 nappal többet, de legfeljebb 30 napot; Csehszlovákiában 1 évi szolgálati idő után 6 napot, 10 évi szolgálati idő után 7 napot, 15 évi szolgálati idő után 8 napot biztosítanak. Egyébként
