Képviselőházi irományok, 1935. VII. kötet • 358-467., III. sz.

Irományszámok - 1935-443. Törvényjavaslat a munkaviszony egyes kérdéseinek szabályozásáról

594 443. szám. vényben nyerjenek megoldást. Ez nehézség nélkül lehetséges azért is, mert az alkotandó törvény az általa szabályozandó joganyag természeténél fogva csak kerettörvény lehet, amelyet az illetékes miniszterek rendeletei fognak közelebbi tartalommal kitölteni. Az alábbiakban a törvényjavaslat beosztásának megfelelően a három kérdés mindegyikével külön foglalkozom. I. A munkaidő szabályozása a modern gazdasági és társadalmi életnek egyik elsőrendű jelentőségű kérdése. Egyfelől a súlyos gazdasági válság, másfelől a technikai haladás, a gépek fokozott igénybevétele s a munka racionalizálása az utolsó évtizedben az ipari termelésben rendkívüli változást okoztak. A gazdasági válság, valamint az egyre tökéletesbített gépek és termelési eljárások bevezetése a munkások megszámlálhatatlan tömegeit kapcsolták ki a termelés folyamatából és tették munkanélküliekké. A gazdasági helyzet alakulásának ebből a tragikus eredményéből le kell vonni a következtetéseket. Szaporítani kell a munkalehetőségeket^ egyebek között a munkaidő leszállításával is. Emellett az alkalmazottakat is részesíteni kell a technikai haladás előnyeiben azzal, hogy szabad idejüket, amelyet munkaerejük megóvására, a maguk és családjuk javára fordíthatnak, fokozzuk. A munkaidő leszállításának szükségességét elsősorban gazdasági okok indokolják ugyan, de nagyjelentőségűek az ezzel elérni kívánt egészségügyi, kulturális és etikai célok is. Szükséges a munkaidő csökkentése azért is, hogy a továbbképzés, a tanulás, a nemes szórakozások lehetősége az emberek nagy tömegeinek megnyílhasson. Le kell ezt szállítani azoknak a veszélyeknek csökkentése vagy elhárítása céljából is, amelyekkel a túlhosszú munkaidő a munkás családi életét és ezen a réven erkölcsét, de ezenkívül egészségét és testi épségét is fenyegeti. Megkönnyíti a munkaidő leszállítását az a körülmény is, hogy beható tudományos és gyakorlati vizsgálatok megállapítása szerint a munkaidőnek leszállítása bizonyos határig nemcsak nem csökkenti, de emeli a munkás napi munkájának eredményét. A nyugateurópai államokat a munkaidő kérdése már a világháború előtt behatóan foglalkoztatta, a világháborút követően pedig a kérdésnek előtérbe állítása a napi 8 órai és heti 48 órai munkaidőről szóló 1919. évi washingtoni egyezmény létre jövetelére vezetett. A napi 8 órai és a heti 48 órai munkaidőnek bevezetése azonban a gazdasági válság súlyosbodása miatt nem bizonyult elegendőnek. Már 1931-ben mozgalom indult meg a munkaidőnek további leszállítása iránt. Az előkészítő munkálatok befejezése után az 1935. évi XIX. Nemzetközi Munkaügyi Egyetemes Értekezlet elfogadta a 40 órás munkahétről szóló egyezményt; amely általánosságban a 40 órás munkahét bevezetésének szükségességét állapítja meg. Az általános alapelvet tartalmazó ennek az egyezménynek nyomán az 1936. évi XX. konferencia egyezménytervezetet fogadott el a 40 órás munkahétnek a közmunkáknál bevezetése tárgyában. A 40 órás munkahetet azonban legújabban a kérdés nemzetközi megoldásától függetlenül — részben az illető államok legújabb belpolitikai alakulásától is siettetve — több államban megvalósították, egyes államokban pedig ennek megvalósítására törekszenek, éspedig részint általános szabályként, részint pedig olyképpen, hogy csak bizonyos iparokban igyekeznek a 40 órás munkahetet bevezetni. Azok az államok, amelyeknél még nincsen szó a 40 órás munkahét bevezetéséről, főképpen arra törekednek, hogy a heti 48 órát meghaladó túlmunkát és általában az általános szabály alól megengedhető kivételeket a lehető legkisebb mértékre szorítsák. Egyes államokban ez a törekvés odairányul, hogy a munka-