Képviselőházi irományok, 1927. XII. kötet • 590-611. sz.

Irományszámok - 1927-592. Törvényjavaslat a közigazgatás rendezéséről

592. szám. 97 Felhatalmazza a javaslat az eljáró minisztert vagy a közigazgatási bíróságot arra is, hogyha a tényállást nem látja teljesen tisztázottnak, a szükséges pótlásra az eljárt alsóbb fokú hatóságok bármelyikét utasíthassa. A javaslatnak az a rendelkezése, hogy jogszabálysértés miatt felülvizsgálati kérelmet, illetőleg — a közigazgatási bíróság beavatkozási jogának korlátozásával kapcsolatosan — felülvizsgálati panaszt enged, lényegében megegyezik az 1901 : XX. t.-c. alapján ma is hatályban álló jogszabállyal. Ezt a rendelkezést kívánatosnak látszott fenntartani a felesleges jogorvoslatok korlátozására irányuló legmesszebbmenő törekvés ellenére is; mert ez nemcsak a nagyközönség megnyugtatása végett szükséges, hanem elkerülhetetlen a végből is, hogy egyes hatóságoknak esetleges jogsértő garázdálkodását a miniszter és a közigazgatási bíróság ne legyen kénytelen tehetetlenül nézni, hanem — a kevés ós csak közvetett orvoslást nyújtó fegyelmi megtorlás mellett — a konkrét ügy érdemébe is beleavatkozhassak. Az érdemleges döntés megengedése azonban ai iá a téves feltevésre is vezethetne, hogy ekként felülvizsgálati kérelem vagy panasz alakjában módot nyújtunk a miniszternek vagy a közigazgatási bíróságnak, hogy a fellebbezés kizárása ellenére is ugyanolyan jogkört gyakoroljon, mintha a fellebbezés nem volna eltiltva. Minthogy azonban ilyen érdemleges döntésre csak akkor nyílik a legfelsőbb hatóságnak alkalma, ha hatáskörtúllépés nincs, de egyéb jogszabálysértést állapított meg, kétségtelen, aj avaslatnyujtotta jogkör jelentékenyen szűkebb,- mint amelyet a fellebbezés ad. Annak pedig, hogy a felek a felülvizsgálati kérelemmel sem az ügy végleges eldöntésének elodázása, sem meggyőződésük ellenére való szerencsepróbálgatás céljából vissza ne élhessenek, a javaslat 51. §-ában biztosított bírságolási jog kíván gátat vetni. A 45. §-ho0. A javaslat 45. §-ának (í) bekezdése egyszerűen felsorolja azokat a hatóságokat, amelyeket az 1901 : XX. t.-c. 13., 15. ós 16. §-ai, valamint a rendőrség államosításáról szóló 5.047/1919. M. E. számú Éörvónypótló minisztériumi rendelet 14. §-a rendőri büntető bíróságokként kijelöl. Ezeken a rendelkezéseken a 45. § (í) bekezdésének 3. pontja csak anyhyit változtat, hogy harmadfokú hatóságként — az »illető miniszter« helyett — kivétel nélkül minden közigazgatási hatóság elé tartozó kihágási ügyben a belügyminisztert jelöli meg harmadfokú hatóságul azzal a kiegészítéssel, hogy a belügyminiszter olyan ügyekben, amelyek valamely szakminiszter ügykörét érintik, az érdekelt miniszterrel együttesen határoz, amely együttes határozás módjának megállapítása rendeleti útra tartozik. Az ilyen ügyek eldöntése talán legcélszerűbben a szakminiszterek részéről kijelölt kiküldöttek részvételével időnkint megtartott vegyes üléseken történhetnék. Azt, hogy valamennyi kihágás elbírálása végső fokon egyetlen kézbe fusson össze, az egységes joggyakorlat követelménye, és azt ilyen egységes joggyakorlat kialakulásának lehetősége követeli meg. Az pedig kétségen felül áll, hogy ez a jogkör egyedül a belügyminisztert, mint a rendészeti ügyek miniszterét illeti meg. A döntésbe a szakminisztereknek bevonása a szakszerűség legmesszebbmenő követelményeit biztosítja, viszont az, hogy valamennyi harmadfokú kihágási ítéletet a belügyminiszter hozza, a rendőri büntető bírósági jogszabályok minden irányú szigorú szem előtt tartására nynjt biztosítókot, amit a mai szétágazó eljárás mellett egyáltalában nem lehet elérni. De szükség van erre az intézkedésre a most említett nyomós okon kívül azért is, mert a jogorvoslatok tervezett korlátozása mellett az ügyeknek csak Képv. iromány. 1927—1932. XII. kötet. 13