Képviselőházi irományok, 1927. X. kötet • 520-II. sz.

Irományszámok - 1927-520. Az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosítás törvényjavaslatának biztosítás-technikai indokolása

10 tartalék képzésére ^fedezetet nyújtson. Az 1932-re megállapított 8%-os járulékkulcsot Ausztriában nem tekintik véglegesnek. Ez következik abból is, hogy a törvény az önkéntes alapon biztosítottak járulékkulcsát 12%-ban állapítja meg és kimondja, hogy amennyiben a kötelező biztosítás járulékkulcsa az 1932-ik év után 12% fölé emelkednék, az önkéntesen biztosítottak után is a magasabb járulékkulcs nyer alkalmazást. Ausztriában tisztán látják tehát, hogy a felosztási és kirovási rendszer mellett a magasabb biztosítási szolgáltatások szükséges járuléka már az 1932. év után 12%-a lesz a nyugdíjbiztosítás alapjául szolgáló összegnek és később majd még lényegesen emelkedik. Az osztrák magánalkalmazottak nyugdíjbiztosítási intézménye, figyelemmel arra, hogy a valutáris összeomlás előtti időből származó várományokat csak igen kis mértékben valorizálja, nem tekinthető még 15 éves intézménynek sem. A felosztási és kirovási rendszer mellett tehát a járulék már a 15-ik évben a szükséges évi egyenlő ós átlagos járulék fölé emelkedett. A további emelkedés nyilvánvaló ós így a felosztási és kirovási rendszer mellett a járulék, — talán nem is évtizedekről van szó, — az évi egyenlő és átlagos járulék kétszeresére, sőt esetleg még magasabbra is emelkedik. Ausztriában tehát a németországi rokkantsági és magyarországi bányanyugbérbiztosításhoz képest lényegesen magasabbra emelkedett a felosztási és kirovási rendszer mellett az évi járuléktétel viszonyítva az évi egyenlő ós átlagos járulékhoz. Ennek az okát abban kell keresni, hogy az osztrák magánalkalmázottak nyugdíjbiztosítása már az első évekre szociális szempontból magas szolgáltatásokat ígér. Mindezek az esetek tehát, — ahol a, felosztási és kirovási rendszer nyer alkalmazást, — igazolják azt, hoory idővel nemcsak arra a mértékre emelkednek a terhek, amely megfelel az évi egyenlő és átlagos járuléknak, hanem lényegesen e fölött vannak annak dacára, hogy csak az egyes biztosítási évekre vonatkozó biztosítási kötelezettségek nyernek fedezetet. Az eredmény nyilvánvaló. Sem a biztosítottak, sem pedig a munkaadók, akik a járuléknak felét viselik, ezeket a terheket nem bírják el és vagy a biztosítottak érdekei szenvednek csorbát, — vagy pedig az államnak kell majd a szanálás munkáját magára vállalnia. Sem a biztosítottak, sem pedig a közgazdaság szempontjából nem kívánatos tehát a felosztási és kirovási rendszernek az alkalmazása. Nem lehet a jövőre való teheráthárítást sem előtérbe-tolni, mert a jövő generációkra bizonyos mérvű teheráthárítás úgyis történik azáltal, hogy az összes biztosítottakra, tehát a jövőben belépőkre is, az évi egyenlő és átlagos járulók van keresztülvezetve. A jelenleg belépőknél ugyanazon biztosítási szolgáltatások mellett az átlagos járulék lényegesen magasabb volna, mint a jövőben belépő biztosítottakra. Ezáltal tehát a terheknek egyrésze a jövő generációra, a jövő közgazdaságra van áthárítva. A közgazdaságnak és a biztosítottaknak érdeke az, hogy a Uztositásból rájuk háramló terítek állandó mértékűek* legyenek. A termelés egyenletességének és a termelés folytonosságának az elve azt kívánja, hogy a közgazdaság a biztosítási teherrel kalkulálni tudjon. Már pedig a felosztási és kirovási rendszer mellett tulaj donképen évrőlévre bizonytalan teherrel áll szemben. A munkaadóké szempontjából annak az általános elvnek kell érvényesülni, hogy minden munkaadónak az általa alkalmazott munkavállalók után az