Képviselőházi irományok, 1927. II. kötet • 28-78. sz.
Irományszámok - 1927-44. Törvényjavaslat a külföldi magyar intézetekről és a magas műveltség célját szolgáló ösztöndíjakról
44. szám. 199 meeénási szerepre, még szerény polgári keretek között is, képtelenné vált; az újabb keletű vagyonnal bíró családoknál pedig még nemzedékekre van szükség, míg körükben a művészetek belső, igazi szeretete és megbecsülése gyökeret verhet. A társadalom műpártoló erejének ilyen megfogyatkozása mellett az állami művészeti politikára kétszeres szerep vár. Nem elég, ha az állam a művészképzést szervezi, hanem művásárlások és monumentális megbízások, megrendelések révén oda kell állni a vásárlók sorába is. A művásárlások és megbízatások ügyével külön akció keretében kívánok foglalkozni; e helyütt művészeti oktatásunk további kiépítéséről óhajtanék szólani. Sokan vannak, különösen a hozzám közelebb álló konzervatív táborban olyanok, akik azokkal az irányokkal, melyek nálunk a múlt század kilencvenes éveitől kezdve kifejlődtek és erőre kaptak, egyetérteni nem tudnak s művészeti életünkben hanyatlást látnak. Minthogy pedig e modern irányzatok képviselve vannak képzőművészeti főiskolánk tanári karában is, e tanintézetünk beállításával és működésével sincsenek megelégedve. E tekintetben azonban más az egyéni műgyűjtő, a magánvásárló és más a felelős kultúrpolitikus helyzete. A magánműgyüjtőnek teljes joga van ahhoz, hogy azokat a képeket vásárolja, melyeket szobája falán legszívesebben lát, melyeken szemeit legtöbb örömmel legelteti. A felelős kultúrpolitikus ellenben, aki közpénzekkel sáfárkodik, saját egyoldalú ízlését nem követheti s nem vonhatja meg az állami támogatást semminő iránytól sem, ha azt követői tehetséggel képviselik. Elijesztő példát szolgáltattak e részben egyes külföldi múzeumdirektorok, kik erős individuális esztétikai felfogástól vezettetve az egykorú állami képvásárlásoknál bizonyos irányzatokat célzatosan mellőztek. Ezeknek múzeumaiban az illető nemzet művészetének egy-egy ága teljesen hiányzott s utólagos rendkívül drága vásárlásokkal kellett azután a hiányon a lehetőséghez képest segíteni. A szellemi élet sajátosságaihoz tartozik, hogy egyes művészeti irányzatokban fellépésükkor rejlő fejlődési lehetőségeket előre áttekinteni, mintegy megjósolni alig lehet s nagy hibát követne el az a kultúrpolitikus, aki a maga egyéni ízlését, vagy doktriner esztétikai felfogását az utókor objektív ítéletének szubsztituálni akarná. Nem szabad feledni, hogy ezek az egyesek által elítélt művészeti irányzatok koránt sem magyar specialitások, hanem világáramlatoknak magyar megnyilatkozásai. S különben is teljes ahisztorikus gondolkozásra vallana, ha bizonyos kialakult művészeti irányokat a priori elvetnénk, feledve, hogy annál a szoros kapcsolatnál fogva, mely az általános korszellem és a művészeti irányok között van, minden ilyen lendülettel fellépő és kifejlődni tudó irány történetileg szükségszerű s benne a kor lelke tükröződik. Nem véletlen, hogy egyszerre elapadt az a forrás, melyből a Thanok, Lotzok ós Székelyek monumentális művészete táplálkozott; nem véletlen, hogy az egész világ legjelesebb művészeit más, látszólag alantasabb rendű témák kezdték érdekelni, azaz hogy nem is témák, hanem a témátlanság. Egyike a legnagyobb művészi forradalmaknak vonult akkor végig a világon. Megkezdték a naturalisták, folytatták az impresszionisták és győztek az egész vonalon. Courbet, Manet, Monet, Renoir, Pizarro, Rodin, a németeknél Leibl, Liebermann, Slevogt nevei ma világhírűek, bár távol állanak az úgynevezett nagy művészet szellemétől. Szerintök a művészet egyedüli célja a természet hűséges reprodukciója. A tárgy közömbös. Monetnak közömbös volt a történelem, a monumentalitás, leföstött húszszor egy szénaboglyát különböző hangulatban ós mégis a művészettörténelem legnagyobb festői közé tartozik. Nálunk Szinyei, a nagybányai csoport, a szolnokiak és a velők egyórzé-
