Nemzetgyűlési irományok, 1922. XVI. kötet • 932-999. sz.
Irományszámok - 1922-940. Törvényjavaslat a halászatról szóló 1888:XIX. törvénycikk módosításáról és kiegészítéséről
166 940. szám. 5. §. Olyan tavaknál, ahol a halászati jogtulajdonosok már társultak és a halászat egységes üzeme biztosítva van, a termelés érdekében áll, hogy az ilyen üzemnek a lehető belterjessé tételét semmiféle korlátozó tilalmi intézkedéssel ne gátoljuk. Annak megítéléséhez, hogy az üzem vezetése valóban megfelel-e az okszerűség követelményeinek, feltétlenül szükség van a termés eredményének pontos ismeretére; mert e nélkül a kellő ellenőrzés sem gyakorolható, ezért a szakszerű elkönyvelés kötelezőleg kimondandó. 6. §; Ez a szakasz a kubikgödrökben megrekedő halivadék megmentésének kérdését oldja meg s azzal hivatva van halászatunk ezen legégetőbb sebét gyógyítani. Messze vezetne s talán felesleges is volna itt kiterjeszkedni arra, hogy a Magyarországon végzett párjukat ritkító nagyszabású árvédelmi munkálatok mennyire kivetkőztették vizeinket ősi állapotukból s mennyire voltak okai régi halbőségünk megapadásának, csak arra akarok utalni, hogy az árterek megszüntetése után a töltések között lévő hullámtér szolgál a folyóbeli halaknak ívóhelyül, természetes szaporítási helyül. * A tavaszi árvízzel belejut a hal az ott levő mélyedésekbe, a töltések anyaggödreibe, a kubikgödrökbe s rendesen megívik bennük, visszatérni azonban az árvíz elvonulta után sem az anyahal, sem a kikelt ivadék nem tud, ott reked, mert ezeket a gödröket minden egyébre való tekintet nélkül legtöbbször, úgy ássák, hogy a folyóval nem csak hogy összeköttetésben nincsenek, de sokszor egyáltalán lehetetlenség is azokat oda lecsapolni. Az anyaggödrök apadó vizéből a nagy halat csakhamar kihalásszák, — rendesen az orvhalászok, — az ivadék pedig a gödrök kiszáradásával mind egy szálig ott vész ; ez utóbbi dologban rejlik a veszedelem. Mert a nagy hal arra való, hogy kifogják, amennyiben illetéktelen kezekbe kerül, az inkább csak magánérdeket sért időlegesen, az ivadék elpusztulása azonban kihat az egész folyóra, kihat a jövőre, azzal a folyó népességének következő nemzedéke van tönkretéve. Kisebb-nagyobb ilyen halpusztulásokról úgyszólván évenként hallani, de vannak akárhányszor katasztrofális jellegűek is. Éppen a halászatról szóló törvény keltének évében, 1888-ban írtak a tiszavidéki lapok arról, hogy a hatóságnak kellett a kubikgödrökben rekedt büzhödő halak elásatásáról gondos kodni. Az ilyen mélyedésekben rekedt halivadék megmentését két irányban törekedtek eddig elérni. Először, hogy a mélyítések az anyavízzel összeköttessenek oly módon, hogy azokból a vízzel együtt a hal is kijuthasson az anyafolyóba. Ez azonban a legjobb esetben is csak félrendszabály, mert ha az áradás hirtelen az ivás után fut le, amikor még a lerakott ikra,ki nem kelhetett, az marad szárazon s elpusztul, ha a gödrök kiürülnek. De ezen összeköttetések létesítése igen sokszor nagy költségbe kerül s az arról folyó vita, hogy ki tartozzék azokat létesíteni, az-e, aki a bajt okozta, vagy az-e, akinek az összeköttetés érdekét szolgálná, a legtöbb esetben teljesen meddővé tette az orvoslásra irányuló minden igyekezetet. Maradna a másik mód, hogy a hullámtér a rajta lévő mélyedésekkel együtt szintén bevonassék az 1888 : XIX. t.-c. 14. §. b) pontja alapján a halászati társulatok kötelékébe. A törvény ugyan kifejezetten nem zárja ki ennek a lehetőségét, de a dolognak az a rendkívüli technikai nehézsége van, hogy ezeket a területeket csak időszakosan borítja víz ; néha éveken át nem lehet itt szó halászatról, nagyon nehéz tehát a társulati kötelékben az anyavíz érdekeltjeivel való együttműködésre a közös alapot megtalálni. A gyakorlatban a kívánt cél elérésére leghelyesebbnek mutatkozott tehát a hullámtéri, illetőleg az árvizek kiöntéseiben meglévő halászati jog érintetlen hagyásával
