Nemzetgyűlési irományok, 1922. XI. kötet • 480-317. sz.
Irományszámok - 1922-480. Törvényjavaslat a vámjog szabályozásáról
480. szám. •77 ről az ügyfél esetleg feltehetni véli, hogy azután vámfizetési kötelezettség nem keletkezik. Minthogy pedig nincs olyan állam, amely vámhatárát oly szakadatlan Őrvonallal őriztethetné, amely ennek a követelménynek érvényesülését feltétlenül biztosítaná, tekintet nélkül arra, hogy hol és mikor szállítják át az árut a vámhatáron, a háború következtében válságos anyagi helyzetbe került és a békeszerződés folytán csak teljesen elégtelen számú őrszemélyzettel rendelkező Magyarország pedig ezt még kevésbbé teheti, mint bármely más állam, nincs más mód, mint a vámhatáron átmenő forgalmat helyileg és időbelileg úgy korlátozni, hogy a vámigazgatás, illetve a vámőrség szervei a fentiek szerint okvetlenül szükséges értesülést megszerezhessék, továbbá a vámhatáron átkelőknek szigorú kötelességévé tenni, hogy bejövet a határ átlépése után, kimenet ez előtt, a magukkal vitt árut a legközelebbi, illetve a vonatkozó jogszabályokban megjelölt más vámhivatal elé állítsák. Ezeknek a követelményeknek megfelelően tehát árut csak a 33. §. második bekezdésében megjelölt vámutakon szabad behozni, illetve kivinni. Önként érthető, hogy a vámigazgatásnak gondoskodnia kell arról, hogy minden vámút mellett, lehetőleg közel a vámhatárhoz, legyen olyan vámhivatal, amely az ott lebonyolódó áruforgalmat a küldfölddel a kellő vámeljárás alá veheti. Ott, ahol a vámhivatalt nem lehet közvetlenül a vámhatár mellett elhelyezni, a szükséges ideiglenes intézkedéseket a javaslat 14. J$.-ában tárgyalt vámbemondóőrsök teszik meg. Ugyancsak a most szóban levő követelményeknek érvényesítését célozza a 34. §.-nak az a rendelkezése, hogy csak oly időben szabad árut a vámhatáron átszállítani, hogy a többnyire magányos fekvésű és megfelelő világítási berendezéssel alig bíró határszéli vámhivatal az áru megvizsgálását még világos nappal végezhesse. A vámhivatal elé állítás kötelezettségét a 35. §. első bekezdése mondja ki. A második bekezdésnek az a rendelkezése, amely szerint ennek az állításnak a behozatal esetében rendszerint a határszéli vámhivatalnál kell történnie, önként következik a rendelkezés céljából. Azok a kivételek ez alól, amelyekre a szóbanlevő bekezdés utal, elsősorban a postai küldeményekre és a bejövő légi járóművekre vonatkoznak. A postai küldeményekre vonatkozólag a 102. §. tartalmazza a közelebbi rendelkezéseket, amelyek szerint a most idézett §. második és harmadik bekezdésében felsorolt postai küldemények egyáltalában mentesek az állítás kötelezettsége alól, a többieket pedig nem a határszéli, hanem közvetlenül a rendeltetési helynek megfelelő vámhivatal elé kell állítani. Ez az utóbbi rendelkezés, mely egyébként megfelel a mai jogállapotnak, azon a megfontoláson alapszik, hogy a posta — eltérően az állami vasutak tói és a valamikor netalán létesülő állami hajózástól, — az államnak nem magángazdasági vállalkozása, hanem közjogi alapon álló intézmény, a postaigazgatás közegei tehát épp olyan hatósági szervek, mint a vámigazgatás közegei ós ezért a behozatali küldemények postai keze« lése ugyanúgy biztosítja azt, hogy vámhivatali elintézés nélkül ne kerüljenek a szabadforgalomba, mintha ezeket a küldeményeket közvetlenül a vámhatár átlépése után határszéli vámhivatal vette volna nyilvántartásba. A bejövő légi járművek a javaslat 104. §.-ában foglalt rendelkezés szerint szintén nem kötelesek a behozott árukat a határszéli vámhivatal elé állítani, hanem csak a kijelölt repülőtér vámhivatali felügyeletével megbízott vámhivatal elé. A javaslatnak szóbanlevő rendelkezése ezenkívül megadja annak is a lehetőségét, hogy a jövőben netalán újonnan felmerülő esetekben is bizonyos behozatali árukat fel lehessen menteni a határszéli vámhivatal elé állítás kötelezettsége alól.
