Nemzetgyűlési irományok, 1922. XI. kötet • 480-317. sz.

Irományszámok - 1922-480. Törvényjavaslat a vámjog szabályozásáról

—^— 86 480. szám. míg a vámkezeléshez szükséges közelebbi adatokat a vámhivatali vizsgálat állapítja meg. Kizárólag a szóbeli bevallás foglal helyet a közúti és a kisebb határszéli forgalomban. Az egész postaforgalomban tulaj donképen még szóbeli bevallást sem követel a javaslat, amennyiben a küldeményeket a feladó vámárunyilatkozatának figyelembevételével közvetlenül a vámhivatali vizsgálat alapján vámolják meg. Az utasforgalomban előforduló vámkezelések legnagyobbrészét illetőleg a bevallási kényszert a javaslat kifejezetten is elejti (107. §.). Ezenkívül, a 40. §. utolsó bekezdésében kikért felhatalmazás alapján, a törvény végrehajtása iránti utasítás oly intézkedést fog tenni, amely szerint a vasúti és hajózási forgalomban is az egyszerű vizsgálatot igénylő áruk közül sokkal többet lehet majd szóbelileg bevallani,, illetőleg a vámhivatali vizsgálat eredménye alapján kezelni, mint amennyire vonatkozólag ezt az eddigi vámszabályok megengedték. Arról már fennebb volt szó, hogy a javaslat megszünteti az árúbevallásnak azt a messzemenő jelentőségót, amelyet az eddigi szabályok annak tulajdonítanak. Az indítványtételnek különválasztásával és a vámfizetési kötelezettség fogalmának szabatos meghatározásával a javaslat ezt az utóbbi kötelezettséget teljesen elválasztja az árubevallás aláírásától, illetve megtételétől, de nem érinti a bevallást adó jövedéki büntetőjogi felelősségét. Az árubevallás helyességéért jövedéki büntetőjogi felelősséggel tehát továbbra is az tartozik, aki az árut a vámhivatalnak bevallotta ; az ára után járó vám fizetésének kötelezettsége, függetlenül az árubevallás megtételétől, a tervezet 128. §.-a értelmében a dologi szavatossággal terhelt vámtárgy tulajdonosát, illetve a 129. §. értelmében a személyes vámadóst vagy azt terheli, aki a vámfizetési kötelezettséget átvállalta. A 41. §. tisztán gyakorlati célokat szolgál. Az kellene, hogy illetékes legyen az áruba vallás adására, aki a magánjog, illetve a kereskedelmi jog szerint az áru felett rendelkezhetik ; de ennek kimondása a törvényben tarthatatlan állapotot idézne elő a gyakorlatban. Annak megállapítása minden esetben, hogy magánjogi lag, illetve a kereskedelmi jog szerint ki rendelkezhetik a vámáru felett, lehetetlen módon meglassítaná a vámeljárást és akkora kereskedelmi és jogi tudást tételezne fel a vámtisztviselőktől, aminőt tőlük nem lehet kívánni. Ezért kénytelen a javaslat beérni itt is, valamint az indítvány megtételére vonatkozó illetékességről szóló 49. §.-ban is, az ezekben a §.-okban foglalt, tisztán gyakorlati útmutatásokkal, amelyek egyébként a mai vámszabályokban is megvannak. Mindkét helyen azonban megvan az az óvatossági rendszabály, hogy az árubevallást, illetve a vámeljárásra vonatkozó indítványt csak akkor szabad a vámhivatalnak attól elfogadnia, aki a szövegben említett okmányok birtokában van, ha az eset körülményeiből nem kell arra következtetni, hogy ez nem illetékes az áru felett rendelkezni. Ily esetben a magát rendelkezésre jogosultnak vallóra hárul e jogosultsága bizonyításának terhe. A 42. §. azt az eljárást szabályozza, amelyet akkor kell követni, ha árubevallást egyáltalában nem adtak, vagy ha olyasvalaki adta a bevallást, aki kétségtelenül nem jogosult az áru felett rendelkezni. Minthogy a javaslat elvileg a bevallási kényszer alapján áll, azokban az esetekben, amelyekre a törvény vagy az ezzel kapott felhatalmazás alapján a pénzügyminiszter a , fentiek szerint nem adta meg a felmentést az árubevallás adása alól, illetékes személytől származó árubevallás nélkül nem lehet a vámeljárást foly. tatni. Az állam' vámigényének biztosítása érdekében ilyen esetben a vámhivatalnak mindenekelőtt gondoskodnia kell az áru kellő megőrzéséről, ami