Nemzetgyűlési irományok, 1922. XI. kötet • 480-317. sz.
Irományszámok - 1922-480. Törvényjavaslat a vámjog szabályozásáról
480. szám. 87 legmegfelelőbben az árunak nyilvános vámraktárba helyezése útján történik, hacsak a rendelkezésre jogosult ügyfél szándékának nem felel meg jobban az árunak hivatalos felügyelet mellett külföldre visszaszállítása vagy megsemmisítése. Az előbbi eset leginkább akkor fog előfordulni, ha az áru felett rendelkező személynek egyáltalában nem is volt szándékában az árut a vámterületit behozni, hanem az vagy áttévedt a határon (élő állat), vagy pl. lopott jószágot a tolvaj hozott át a vámhatáron és a jószág csak itt kerül ismét a jogos tulajdonos rendelkezése alá. Ha az árut, amelyre vonatkozó, érvényes árubevallás nincs, nem lehet vámraktárba helyezni, akkor az eset körülményeihez képest a vámhivatal vagy követelheti annak visszaszállítását külföldre (ha t. i. jelen van olyasvalaki, aki a vámhivatalnak ezfc az utasítását végrehajtja.), vagy pedig valakinek őrzésére bizza az árut. Ilyen esetben azonban a vámigazgatást nem terheli az a felelősség az áruért, amely a 79. §. szerint a nyilvános vámraktár fenntartójára hárul, hanem a megőrzés tisztán az ügyfél költségére • és veszélyére történik, mert az áru nem tárol rendes raktárhelyiségben, ahol az annak megóvására szükséges intézkedések és előkészületek megvannak és ezenkívül a legtöbb esetben az ügyfélnek valami mulasztása okozza az őrzésbevételt. Tekintettel ezekre a körülményekre, a javaslat ilyen esetekben a megőrzés idejét három hónapra korlátozza, amely határidőnek elteltével a vámhivatal az árut azon a módon értékesíti, amelyet a javaslat a nyilvános vámraktárból értékesítésre kerülő árukra megszab (83. §.). Az áru megsemmisítését (61. §.) az ügyfél leginkább akkor fogja indítványozni, ha a visszavitel vagy a raktározás az áru értékéhez viszonyítva túlköltséges lenne. Az írásbeli árubevallás kellékeiről szóló 43. §. mindazoknak az adatoknak bevallását írja elő, amelyek szükségesek a netalán keletkező vámfizetési kötelezettségnek megfelelő vámtartozás nagyságának meghatározásához. Ennek a §.-nak tartalma a küldő, illetve az átvevő pontosabb megjelölése, az áru megnevezése és származási országának bevallása tekintetében jelent újítást. Az első tekintetben annyiban, amennyiben előírja, hogy az áruszállítmányban gazdaságilag érdekelt belföldi ügyfelet, azaz a behozatalnál a címzettet, a kivitelnél a feladót, olyan pontosan (lakása, üzleti telepe pontos címével) kell bevallani, hogy azt ezeknek az,adatoknak alapján meg is lehessen találni. A javaslat továbbá azt is előírja, hogy abban az esetben, ha az áru címzettje, illetve feladója nem az, akinek az áru tulaj donképen szól, illetve aki azt tulajdonképen küldi, hanem olyan vállalat, amely a vámkezelést a tulaj donképeni átvevő, illetve küldő helyett közvetíti, akkor az árubevallásban ezt az utóbbit is meg kell jelölni. Ez valamivel körülményesebbé teszi az árubevallást, de ezek az adatok az áruforgalmi statisztikai felvétel, az áruosztályozás és általában a vám gazdasági céljainak érvényesítése, továbbá a jövedéki büntetőjogi felelősség megállapítása szempontjából gyakran értékes támpontokat nyújthatnak. A második újitás abban áll, hogy abban az esetben, ha az árunak a vámtarifa szerinti megnevezése gyűjtő-tarifaszámot jelöl, az áru kereskedelmi megnevezését is be kell vallani, mert a vámtarifa ilyen gyűjtőszámainak megjelölése, amely gyűjtőszámokba a vámtarifa az egyes osztályaiban külön meg nem nevezett összes árukat sorolja, nem nyújt elég támpontot az illető áru felismerésére. A származási ország bevallására vonatkozó harmadik újítást illetőleg csak utalni kívánok a javaslat 9. §.-ának megokolásában már elmondottakra. Ezek szerint a javaslat, a modern áruforgalmi statisztika követelményeinek is megfelelően megkülönbözteti a termelő származási országot
