Nemzetgyűlési irományok, 1922. VII. kötet • 280-322., II. sz.
Irományszámok - 1922-299. Törvényjavaslat az Iparosok Országos Központi Szövetkezetéről és az ipari anyagbeszerző, termelő és értékesítő szövetkezetekről
299. szám. Í73 kénytelen volt a már fennálló ipari nyersanyagbeszerző árúcsarnok, termelőés egyéb ipari szövetkezeteket is kötelékébe felvenni, illetve különböző ipari érdekeltségek nyomására, néha hatósági részről jelentkező kívánságra is ilyeneket megalakítani és gondozásába venni anélkül, hogy módjában lett volna szervezetét olyképen átidomítani, hogy az ezen különleges természetű és a hitelszövetkezetek kezelésétől teljesen elütő igazgatást, felügyeletet és anyagi eszközökkel való ellátást követelő szövetkezetek igényeihez alkalmazkodhatott volna. Sőt az intézetnek a túlnyomó részt mezőgazdasági népességgel való összeköttetéséből, félhivatalos jellegéből ós kizárólag pénzüzletek lebonyolításából kialakult konzervatív ós némileg bürokratikus szelleme is bizonyos ellentétben állott azzal az élelmességgel, gyorsasággal és kereskedelmi szellemmel, amelyet a szakipari szövetkezetek igazgatása mulhatlanul megkíván. Ez a helyzet azután azt eredményezte, hogy míg a hitelszövetkezetek örvendetesen fellendültek, anyagi erőben gyarapodtak és növelték a központ anyagi erejét is, addig az ipari anyagbeszerző-, elárusító- és raktárszövetkezetek, termelőszövetkezetek stb., melyek közös néven szakipari szövetkezeteknek neveztetnek, egyes kivételektől eltekintve, nem találták meg boldogulásukat a központ kötelékében, maga a központ pedig a szakipari szövetkezetekkel való balsikerű kísérletezések következtében igen kellemetlen helyzetbe került és elég tekintélyes veszteségeket szenvedett. E tapasztalatokon okulva, az Országos Központi Hitelszövetkezet közgyűlése kimondotta, hogy az intézet létalapjait veszélyeztető szakipari szövetkezeti akció beszüntetését kívánja, a szakipari szövetkezetek pedig maguk is arra a meggyőződésre jutottak, hogy helyzetük orvoslását ós jövő fejlődésüket csakis egy kizárólag az ő ügyeikkel foglalkozó és ipari ügyek intézésére berendezett intézménytől remélhetik. De a szövetkezeteken kívül álló szakkörök is megállapodtak abban, hogy egyrészt a szakipari szövetkezetek kérdése az Országos Központi Hitelszövetkezet kebelében alig oldható meg, másrészt azonban a kézmű-, kis- és középipar szövetkezeti mozgalmának támogatása el nem ejthető és az iparostársadalom eme rétegeinek termelését, termeivényeinek értékesítését, részükre munkaalkalmak szerzését továbbra is elő kell mozdítani annál is inkább, mert éppen a sokak véleménye szerint életképtelen ós az elsorvadást el nem kerülhető kézmű- ós kisipar legújabban is, a kommunizmus bukása után, a legmostohább viszonyokkal dacolva, életképességének számos meglepő jelét adta. Ilyen előzmények után az 1919. év végén ez a sokat vitatott kérdés megérett a megoldásra, amelyet maguk az érdekelt felek, t, i. az Országos Központi Hitelszövetkezet és a szakipari szövetkezetek hajtottak végre. A megoldás módja az volt, hogy az Országos Központi Hitelszövetkezet csupán az ipari hitelszövetkezeteket tartotta meg kebelében, amelyek az ő vezetése alatt eddig is megfelelően fejlődtek és boldogultak, az úgynevezett szakipari szövetkezetek részére pedig Iparosok Országos Központi Szövetkezete cég alatt új országos intézményt alapított, amelynek feladata a meglevő szakipari szövetkezetek irányítása, felügyelete, azok hiteligényeinek kielégítése, új szakipari szövetkezetek alakítása ós a kézmű-, kis- ós közópipar ama rétegeinek, amelyek szövetkezetekbe nem tömörülhetnek, a nyersanyagellátásban, munkaalkalmak szerzésében, a termel vények értékesítésében való segítése. Az Iparosok Országos Központi Szövetkezete főként az általában nem nagy anyagi erővel rendelkező szakipari szövetkezetek üzletrész]egyzésóre lévén utalva, természetesen meglehetősen szerény tőkével volt kénytelen mű-
