Nemzetgyűlési irományok, 1922. III. kötet • 82-110. sz.

Irományszámok - 1922-91. Törvényjavaslat a mérnöki rendtartásról

91. szám. 149 kimerítő képet nyújtsak, csupán a vitáknak a jelen törvényjavaslat 3. §-a intézkedéseiben kifejezésre jutott végeredményét kívánom itt ismertetni és megindokolni. Avégből azonban, hogy ezt kellő világossággal tehessem, röviden mégis meg kell •említenem, hogy az eredetileg tervezett intézkedés ellen mik voltak a legfőbb aggodalmak s ezek a kérdés érlelődése során milyen formában nyertek méltánylást. A mérnöki munkakör elnevezés alatt a mérnökök mindig csak azt a szellemi (túlnyomóan tervezési, számítási és ehhez hasonló) munkát kívánták érteni, amelynek helyes és öntudatos elvégzéséhez a mérnöki tudományokban való jártasság valóban megkívántatik. Minthogy azonban bizonyos tervezési és számítási munkák majdnem minden fejlettebb ipari üzemmel kapcsolatosak s minthogy a kezdetlegesebb és a fejlettség magasabb fokán áló tervezési munkák közt a határvonalat élesen megvonni nem könnyű feladat, azért a mérnöki kamara gondolatának s á gyakorlatjog bármily néven nevezendő korlátozásának ellenzői azt vitatták, hogy a gyakorlatjog tervbe vett korlátozása az egész kézmű- és gyáripar, nemkülönben az építőipar tönkretételét jelentené, mert megfosztaná az ipart annak a lehetőségétől, hogy a céljaira szükséges mindennapi tervezést, számítást stb= saját gyakorlati szakembereivel végeztesse és kiszolgáltatná az ipart a tervezésre egyedül jogosított okleveles mérnök kamaratagök kényének. Szerintük ugyanígy járna a nagyközönség is, amely eddig apróbb tervezési szükségleteit olcsó kis emberekkei végeztethette, ezentúl pedig szintén kénytelen lenne a drágább kamarataggal dolgoztatni. Ezenkívül — az aggodalmaskodók szerint — a mérnöki gyakorlatjog korlátozása kenyerétől fosztana meg számos úgynevezett gyakorlati mérnököt, akik ma mérnöki munkákkal foglalkoznak. Mindezek az aggodalmak azonnal tárgytalanná válnak, mihelyt a mérnöki gyakorlat korlátozása a mérnöki munkáknak csak arra a legmagasabb régiójára szorítkozik, amelyre nézve a korlátozást közbiztonsági, inkompatibilitási, s ehhez hasonló közérdekű szempontok kétségtelenül indokolttá teszik, s amely munkakörben az úgynevezett gyakorlati mérnökök ma is egyáltalán nem, vagy csak egészen kivételesen működnek. A gyakorlatiog korlátozásának problémája tehát tulaj donképen e határ megjelölésének problémájává alakul át. A korábbi törvénytervezetek a kérdést úgy kívánták megoldani, hogy egy éltalános korlátozó rendelkezés mellett felhatalmazták a kormányt, hogy a korlátozás alá nem eső munkaterületeket rendeletileg állapítsa meg. Ez a megoldás azzal az inkonvenienciával járt volna, hogy a kivételeket megállapító rendeletek megjelenéséig vagy általános tilalom, vagy általános bizonytalanság uralkodott volna. A kibocsátandó rendeletek a kivételek előrelátható igen nagy számára tekintettel terjedelmes felsorolásokat kellett volna, hogy tartalmazzanak, amelyeknek tételenkénti előzetes megvitatása bizonyára hosszú időbe került volna, ami a fentemlített bizonytalanság stádiumát hosszú időre állandósította volna. Valószínűleg e körülmények meggondolása indította az ipari törvény előkészítő bizottságot e tervezettel szemben annak kijelentésére, hogy a mérnöki kamarák létesítésére addig, míg a mérnöki foglalkozás anyagi jogi szabályai megállapítást nem nyernek, gondolni sem lehet. E kijelentés látszólagos igazsága valójában egy circulus vitiosust takar, a mérnöki foglalkozás anyagi jogi szabályait ugyanis elvont elmélkedések útján megállapítani sohasem lehet, hanem csupán a gyakorlatnak e szempontból való állandó kompetens megfigyelése ínján, amelyre éppen a mérnöki kamara intézménye lehet hivatva. A helyzet megoldását a most előterjesztett törvényjavaslat az eredetileg tervezett intézkedés megfordításában adja s általános korlátozó rendelkezés helyett a mérnöki munka területét általában szabadon hagyja s csupán arra nyújt a kormány-