Nemzetgyűlési irományok, 1920. XIII. kötet • 422-488., LII. sz.
Irományszámok - 1920-425. Törvényjavaslat a nem hivatásos katonai állományból származó hadirokkantaki, hadiözvegyek és hadiárvák ellátásáról
58 425. szám. jogot szereztek. Ez a társadalom vezető rétege; minthogy minden törvényhozási alkotásnak számolnia kell a tényleges viszonyokkal és vissza kell tükröztetnie a társadalomban meglévő jogosult különbségeket, teljesen indokoltnak látszik a javaslat azon rendelkezése, hogy az itt felsorolt réteg az alapjáradék kétszeresét kapja. Viszont ezzel szemben méltánytalan lenne a katonai rangfokozat tekintetbe vétele akkor, amikor az itt felsorolt egyének körülbelül egyformán vettek részt a veszedelmekben, egyformán pusztultak el, vagy rokkantak meg és éppen a világháború folyamán számos magas társadalmi állású, nagyműveltségű férfi hajlott korban kezdette meg katonai szolgálatát és önhibáján kívül magasabb tiszti rendfokozatot nem érhetett el. Az előbbiekben körvonalazott alapelvből — a védkötelezettség homloktérbe állításából — folyik az, hogy jóllehet minden hadirokkantnak, hadiözvegynek, hadiárváknak — sőt bizonyos feltételek fennforgása esetén még más családtagnak is — megnyílik igénye az ellátásra, mégis ellátásban a javaslat rendelkezései szerint csak a valóban rászorulók részesülnének. Ha az állami tisztviselői szolgálattal azonos természetű közszolgálatnak tekintenők a védkötelezettség teljesítését is, mint ahogy pl. a hivatásos katonák szolgálatát annak is kell tekintenünk, akkor ez a megoldás visszásnak látszanék. Az általános honpolgári kötelezettség által egyformán sújtottak között azonban az államnak épen úgy különböztetni kell, mint pl. a hadikárosultak között. Az államhoz tartozásból folyik az a közjogi jellegű kötelem, hogy a fegyveres vagy egyéb hadiszolgálatra alkalmas férfi az állam fennállásáért életét kockáztassa ép úgy, mint ahogy köteles mindenki tűrni azt, hogy a hadműveletek érdekében az állam fennmaradásának biztosítására ingó ós ingatlan vagyonát elpusztítsák. Az államot ebből kifolyólag csak erkölcsi szavatosság terheli: az a belső kényszer, hogy tagjait lehetőleg ismét cselekvőképesekké tegye és a' nyomortól megóvja. Ezek figyelembevételével tehát egész természetesnek látszik a javaslatnak az a rendelkezése, amely a bizonyos jövedelemmel vagy vagyonnal birókat a rokkantellátás kedvezményéből kizárja, illetőleg igényük érvényesítését mindaddig felfüggeszti, amig az élet fenntartásához éneikül is elégséges jövedelem vagy vagyon birtokában vannak. A társadalmi igazság szempontjából annyira szükséges ós a rokkantkérdés megoldását egyedül lehetővé tevő ezt a megkülönböztetést a javaslat elvileg csak a pénzbeli ellátásra teszi meg, vagyis az egyéb ellátási nemek: rokkantházi ellátás, gyógykezelés, mesterséges testrészpótlóval és gyógyászati segédeszközökkel ellátás, valamint a kiképzés új életpályára azoknak is járnának, akik a javaslat által felállított vagyoni, illetőleg jövedelmi határon túl vannak. Minthogy azonban az államnak nem lehet hivatása az, hogy közismerten vagyonos elemeket ingyenes gyógykezelésben, avagy, ellenszolgáltatás nélkül kiadott mesterséges testrészpótlókban és gvógyászati segédeszközökben részesítsen, a javaslat módot ad arra is, hogy a törvényhatóság első tisztviselője azokat, akik ezeknek a költségeknek viselésére kedvező vagyoni viszonyaik miatt képesek, valóban reá is szorítsa a teher elvállaiasara. E látszólagos érdeksérelem orvoslására szolgálhat a kedvezőbb anyagi helyzetben lévőknél az a belátás, hogy csakis a velők szemben alkalmazott szigorúbb mérték teszi lehetővé a szűkölködőknek emberhez némileg méltó helyzetbe hozatalát. III. A javaslat, az eddigi eljárási nehézségeken azzal kíván segíteni hogy a legszélesebb körű ügyi szétpontosítást viszi keresztül.
