Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

ôâ. szám. m kérdés volt az, vájjon a külön háztartásnak mely időpontban kell meglennie, akkor-e, amikor a kincstárnak az illetékhez való joga megnyílik, vagy akkor, amikor a fél tényleges fizetési kötelezettsége beállott, vagyis, mikor neki a fizetési meghagyást kézbesítették, nagyon gyakori eset, sőt a rendes eset az volt, hogy e tekintetben a felek egymáshoz való viszonya az illeték esedékessé válása, vagyis a haszonélvezet megszűnése előtt megváltozott. Ha tehát az öröklés megnyíltakor a haszonélvezet és az állag örököse rövid ideig közös háztartásban éltek, az illetéket azonnal be kellett fizetni, habár esetleg pár hét múlva a háztartás közössége meg is szűnt. Ilyenkor tehát vagy a haszonélvező károsodott, ha az illetéket az átruházott vagyon jövedelméből akarták fizetni, vagy az állag örököse volt kénytelen egyéb jövedelmeiből vagy vagyonából megfizetni az illetéket olyan gazdagodás után, amely csak bizonytalan, esetlég nagyon is késői időben fog bekövetkezni. Ezeknek a viszásságoknak megszüntetése céljából a javaslat a nyilvántartást minden korlátozás nélkül engedi meg. Minthogy azonban ennek a rendelkezésnek csak méltányosság gyakorlása a célja, s azt, hogy ilyen méltányosságra szükség van-e vagy sem, csak a félnek ily irányú előterjesztése vagy kérelme alapján lehet elbírálni, a javaslat nem rendeli el az ilyen illeték hivatalból való nyilvántartását, hanem csak azt mondja ki, hogy az illetéket ilyen esetekben csak a haszonélvezet megszűntekor kell megfizetni. A felfüggesztés kérése nincs határidőhöz kötve, tehát a befizetésig a fél mindig kérheti. Ha ellenben önként befizette, a halasztásra nem volt szüksége, s így a javaslat a visszatérítést már nem engedheti meg. Tesszük ezt azért, mert gyakorlati tapasztalat, hogy a magyar nép széles rétege már annyira megszokta, hogy az átruházást csak a százalék megfizetése után tekinti véglegesen ós teljesen befejezettnek, hogy pl. a haszonélvezet fentartása mellett történt ajándékozásoknál az illetéket rendesen önként befizeti, s ennek a szokásnak megszüntetése egyáltalán nem áll a kincstárnak érdekében. Új, a régi illetékszabályokban ismeretlen rendelkezéseket tartalmazott az 1918. évi XI. törvény 30. §-a, amelyet a javaslat 17. §-a csak egy csekély módosítással vett át. Ez a rendelkezés a feltételes és elhalasztott szerzésekre vonatkozik. A főszabály a szakasz szerint az, hogy a feltételes szerzéseknél is az illeték kiszabásához való jog éppen úgy nyilik meg, mintha az átruházás feltétlen, vagy határidőhöz nem kötött'volna. Ennek a rendelkezésnek elsősorban célszerűségi oka van. A javaslat 78. ós 89. §-aiban említett feltételes szerzések ugyanis egy másik szerzéssel kapcsolatosak, amelyek után az illetéket az örökség megnyíltakor, vagy az ajándékozási szerződós megkötésekor kell kiszabni, s így sok munkamegtakarítást érünk el, ha ugyanakkor a kapcsolatos későbbi szerzés illetékét is kiszabhatja a hivatal. Azonkívül sokkal egyszerűbb a már kiszabott illeték nyilvántartása, mint annak az ellenőrzése, hogy az a bizonyos esemény, amelynek bekövetkezése esetén a kincstár az illetéket követelheti, megtörtónt-e és a fizetésre kötelezett felek azt bej elén tették-e vagy sem. A félre nézve pedig a kiszabásból joghátrány nem származhatik, mert kérelmére az illeték behajtását a feltétel vagy határidő bekövetkeztéig nyilvántartják. A nyilvántartást a javaslat a fent előadott okokból nem rendeli el kötelezően, hanem csak arra az esetre, ha a fél kéri. A 17 §. utolsó bekezdése szintén az 1918. évi XL törvényből átvett ujabb rendelkezés. Nem ritka eset ugyanis, hogy az, aki a dolgot teltételesen vagy haszonélvezettel terhelve szerezte meg, valamely más okból, s nem a feltétel bekövetkezése vagy a haszonélvezet megszűnte folytán jut a dolog vagy Nemzetgyűlési irományok 1920—1923. III. kötet. 12