Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.
Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről
85. szám. 83 A szakasz második pontjának második mondata megfelel az 1918. évi XI. t. 21. §-ában foglalt hasonló rendelkezésnek. Ez a rendelkezés eltér a régi bélyeg- és illetéki szabályok 13. ,§-ában foglalt szabálytól, amely szerint abban az esetben, ha illetékmentes személy köt illetékköteles féllel százalékos illeték alá eső jogügylétet, ez utóbbi a rendes illetéknek csak a felét tartozik fizetni. Az eltérésnek indoka pedig az, hogy a törvény ily módon kiterjesztené a személyes mentességet a másik félre is, akit pedig a mentességben nem kivánt részesíteni. Ott ugyanis, ahol a törvény nem magát az átruházást, hanem csupán valamelyik szerződő felet kivánta az illeték alól felmenteni, abból indult ki, hogy az illető szerződő fél a saját személyében érdemli meg a kedvezményes elbánást. Azáltal azonban, hogy az illetéknek csupán a felét kivánja a másik féltől beszedni, azt éri el, hogy a kedvezményben a másik fél is részesül, mert a kérdéses rendelkezés hiányában ez a másik fél az egész illetékért egyetemlegesen felelős volna. A régi szabályoknak ez a rendelkezése egyébként következetlenséget is vont maga után. Ugyanis a fokozatos illetéket a régi bélyegszabályok 12. §-a szerint a nem mentes fél teljes összegében tartozik leróni. Ezek a fokozatos illetékek pedig lényegükben csak olyan forgalmi adók, mint a százalékos illetékek. Ami tehát helyes volt az egyiknél, ugyanazt helyesnek kell elismerni a másiknál is. Ha a törvény csupán személyes mentességet kivan adni, ezzel csak magát a mentesített felet kivánja a teher viselése alól felmenteni, de nem akarja ezt a felmentést a vele szerződő félre is átruházni, hanem az illetéket magát meg akarja kapni. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha a nem mentes fél az egész illeték fizetésére köteles. Fel lehet ugyan ez ellen hozni azt az érvet, hogy a nem mentes fél át fogja hárítani az illetéket a mentes félre oly módon, hogy pl. adásvétel esetén a nem mentes eladó fél a mentes vevőnek az illetékkel felemelt összegért adja el az ingatlant. Ez az érvelés azonban csak akkor volna következetes, ha a fél illetéket is elengedné a kincstár mert hiszen azt is át lehet hárítani. Ezzel szemben azonban áll az is, hogy a vételárat egész más körülmények befolyásolják és az eladónak nem áll mindig módjában a vételárat tetszése szerint megállapítani és így a legtöbb esetben az áthárítás csak a mentes fél akaratán múlik, ilyen esetben pedig nem volna értelme, hogy a kincstár a fél illetékről is lemondjon. Ha pedig a szerződő fél maga a kincstár, a szerződést megkötő hatósági közegeknek kötelessége a törvény rendelkezéseit figyelembe venni, s ha a körülmények olyanok, hogy a másik fél az illetéket át tudja hárítani, ezt az áthárítást a vételár megállapításánál kell inkább eltűrniök, mert csak ily módon történhetik az állami kiadásoknak helyes elszámolása. Egy példával Lehet ezt megvilágítani: a kincstár kaszárnya építésére megvesz egy ingatlant 1.000.000 K-órt. Az illeték ez után 60.000 K. A szerződést megkötő hatósági közeg ezt az illetéket magára vállalja. Végeredményben tehát a katonai költségvetés 1,050.000 K-t költött az ingatlan megszerzésére, ezt az összeget azonban két féle címen, mint vételárat ós mint illetéket számolja el. Magának az államnak azonban az épület mégis csak 1,000.000 K-ba került, mert az 50.000 K magának az államnak térült vissza. Ha pedig a szerződést úgy kötik meg, hogy az eladó fizeti az illetéket, de ezzel magasabb vételárat köt ki, a hadügyi költségvetés ugyancsak 1,050.000 K-val lesz megterhelve, azonban az egész összeg helyesen, mint az ingatlan beszerzési ára lesz a kiadások közt elkönyvelve s az állam 52.500 K illetéket fog az eladótól kapni. Ezek a megfontolások vezettek már az 1918. évi XI. törvény megalkoíi*
