Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

76 85. szám. míg a haláleseti vagyonátruházási illeték alá nem kerülhető vagyonok után az öröklési és ingatlan vagyonátruházási illetékek pótlására szolgáló köztartozás régi nevét fentartva, az illetókegyenértóknek nevezi. A javaslat ezeket az elnevezéseket az egész vonalon fentartja. À szakasz szerint az illeték tárgya maga a vagyonátruházás ténye. Ebből az következik, hogy az a körülmény, vájjon az átruházásról okirat készült-e vagy sem, az illetékkötelezettségre nézve teljesen közömbös. Ez alól a szabály alól ugyan a törvény egyes esetekben kivételt tesz, és az illeték szedésének jogát ahhoz köti, hogy a vagyonátruházásról okirat legyen ki* állítva, azonban éppen mert ez csak kivétel, minden olyan esetben, amikor a törvény okirat létezését kifejezetten meg nem követeli, a vagyonátruházási illeték okirat hiányában is fizetendő. Az illeték szempontjából lényeges különbséget okoz az, hogy az átruházott vagyon ingó vagy ingatlan-e. Ebből az okból a törvénynek határozottan kellett intézkednie abban az irányban, hogy mit kell ingatlannak és mit ingónak tekinteni. A 2. §. alapelvként állítja fel azt a szabályt, hogy ingatlannak kell tekinteni minden olyan dolgot, mely az általános polgári törvények szerint is ingatlan. Minthogy a vagyonátruházási illeték szempontjából a vagyontárgyak között csupán az ingó ós ingatlan minőség tesz különbséget, ennek az alapelvnek következménye volna, hogy minden olyan vagyonérték, amely ingatlannak nem minősül, ingónak volna tekintendő. A polgári törvények szerint azonban a jogok sem ingóknak, sem ingatlanoknak nem minősíthetők. Ezért minden kétely megelőzése szempontjából a törvénynek kifejezetten rendelkeznie kell arról is, hogy a pénzértékkel bíró, vagy pénzértékben megbecsülhető jogok az illeték szempontjából milyen elbánásban részesüljenek. Az ingatlanra vonatkozó haszonélvezeti - és használati szolgalmat a 2. §. második bekezdése kifejezetten és minden korlátozás nélkül az ingatlanokhoz sorolja, illetve kimondja, hogy ezeknek átruházása ugyanoly i elbánás alá esik; mintha ingatlant ruháztak volna át. A haszonélvezeti vagy használati szolgalom átruházása vagy átszállása esetén tehát az ingatlan vagyonátruházási illetéket is meg kell fizetni. Ezt az álláspontot azért foglalja el a javaslat, mert egyrészt ez megfelel a mai jogállapotnak is és így újabb terhet nem jelent, másrészt pedig, mert ugyanazok az okok, amelyek az ingatlan súlyosabb megterhelését indokolják, a haszonélvezőre vagy a használóra ép úgy állanak, mintha az ingatlanra korlátlan tulajdonjoguk volna. Meg kell itt jegyeznünk, hogy Ausztriában az 1915. évi IX/15-iki császári rendelet ettől az elvtől eltért és az ingatlan haszonélvezeti szolgalmát ingóságnak minősítette, azonban már az 1919. évi II/6-iki törvény ismét visszaállította a régi jogállapotot. Arra nézve, hogy a haszonélvezeti és használati szolgalom miképen értékelendő, a javaslat 34. §-a tartalmaz rendelkezést. Az ingatlanra vonatkozó haszonélvezeti és használati szolgalom tehát mindenkor ós kivétel nélkül az ingatlanokra vonatkozó szabályok alá esik. Ezzel szemben egyéb jogokat rendesen úgy kell tekinteni, mintha ingóságok volnának. A polgári törvények szerint is van azonban olyan eset, amikor bizonyos jogokat az ingatlan vagyonhoz tartozónak kell tekinteni. Ilyen esetben, s különösen, ha ilyen jogokat az ingatlannal együtt ruháznak át, a jogot illeték szempontjából is ingatlannak, helyesebben az ingatlan alkotó részének kell tekinteni, és a jognak pénzértékét az ingatlan pénzértékéhez számítani. A polgári törvényekre való hivatkozás a legtöbb esetben elegendő volna annak eldöntése szempontjából, hogy valamely átszállott vagy átruházott