Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

ISO 85. szám. Természetes tehát, bogy a javaslat ezen a téren is megtartja az 1918. évi törvényben már elfoglalt álláspontot. Megmaradt a javaslat amellett az elv mellett is, hogy ingó dolog ajándékozása csak okirat kiállítása mellett esik ajándékozási illeték alá. Ebből a szempontból ezúttal is irányadó volt az a megfontolás, hogy egyrészt az ajándékozások túlnyomó része közeli rokonok között történvén, azokról okiratokat aránylag ritkán állítanak ki, másrészt pedig éppen ebből az okból talán semmiféle forgalmi cselekmény nem vonhatja ki magát olyan könnyen az ellenőrzés alól, mint éppen az ajándékozás. Az okiratba nem foglalt ajándékozások illeték alá vonásának következetes keresztülvitele, ha nem akarjuk, hogy á törvény rendelkezései csak holt betűk maradjanak, a pénzügyi hatóságoknak a magánéletbe való legkíméletlenebb, zaklató beavatkozása nélkül lehetetlen, s még akkor is nagyon kétséges volna, vájjon a befolyó jövedelem fedezné-e a ráfordított költségeket. Azonban éppen azért, mert a javaslat csak a.zaklatás elkerülése miatt mellőzi az okirat nélkül történt ingó ajándékozások megilletékezésót, nem volna értelme annak, hogy olyan esetben is mellőzze az illetókezést, ha minden zaklatás, kutatás nélkül, esetleg egy más jogügyletről kiállított okirat tanúsítja az ajándékozás tényét. Igen gyakori eset, hogy az ajándékozó vagy a megajándékozott az ajándékozási ügylettel kapcsolatban egyéb jogügyletet is kötnek. Az erről a jogügyletről kiállított okiratban megemlítik, sőt nem egyszer körülményesebben is részletezik az ajándékozási ügyletet, de eddig ilyen esetben nem volt szabad ajándékozási illetéket kiszabni, mert a bírói gyakorlat oda fejlődött, hogy csak közvetlenül magáról az ajándékozási szerződésről kiállított okirat alapján szabad illetéket követelni. Tehát csak olyan okirat alapján, amelyben nem csupán az ajándékozó fejezi ki ajándékozási szándékát, hanem a megajándékozott is az elfogadást. Csak kivételesen helyezkedett a bíróság arra az álláspontra, hogy az elfogadásnak nem kell okvetlenül magából az okiratból kitűnnie, elegendő az is, ha a fél tényeiből megállapítható. Ennek az állapotnak megszüntetését célozza a javaslat 89. §-ának 2. bekezdése, amely szerint az ajándékozásról kiállított okiratnak tekintendő minden olyan okirat, bármely más jogügyletről állították is ki, amelyben az ajándékozási ügyletben részes felek valamelyike említést tesz a megajándékozás fényéről. Ilyen esetekben nem lehet szó zaklatásról, az adózók magánviszonyaiba való avatkozásról, ha az esetleges hiányos adatok pótlására a feleket felhívja a pénzügyi hatóság. Ennyire el kell menni a javaslatnak, amikor a szomszédos államok, mint a német birodalom és újabban az osztrák köztársaság is, az ajándékozást okirat kiállítása nélkül is kivétel nélkül megadóztatják. Abból az elvből, hogy illeték alá nem az ajándékozásról kiállított okirat, hanem maga az ajándékozás ténye, a vagyonszaporodás esik, önként következik, hogy az a körülmény, vájjon az okirat a polgári törvényeknek megfelelően volt-e kiállítva, az illetékkötelezettségre teljesen mellékes. A 89. §. 3. bekezdése tehát átvette az ebben az irányban eddig is érvényben volt szabályt azzal a kiegészítéssel, ami alkalmas az esetleges aggályok eloszlatására, hogy az illeték csak akkor követelhető, ha ajándékozás tényleg megtörtént. A 89. §. utolsó bekezdése szoros kapcsolatban van az öröklési illetékre vonatkozó &9. §.. rendelkezéseivel, amely bizonyos ajándékok értékének az öröklési illeték alapjához való számítását rendeli el s voltaképen csak a már ott is felvett és ott bővebben meg is indokolt rendelkezés ismétlése.