Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.
Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről
85. szám. 125 De különben is éppen az ilyen esetekben gyakran előfordulhat az, hogy az, aki nem győzte bevárni, mig az örökséghez a természet rendje szerint hozzájuthat, a vételárat is elkölti addig, mig az öröklés beáll, és így a kincstár követelése nagyon is kétséges lenne. Célszerű tehát ezt az illetéket a vevőre áthárítani, aki ezt a vételár megállapításánál már számbaveheti. Az illeték kulcsát természetesen csupán az örökhagyó és az öröklésre jogosult között lévő kulcs szerint lehet kiszabni, mert a másik nem az öröklési, hanem kötelmi jog címén jut a vagyonhoz, s így az ő rokonsági viszonya egyátalán nem lehet irányadó. Törvényes öröklés esetén az örökösök egymás közt egyenlő arányban örökölnének. Végrendelet hátrahagyása esetén pedig a végrendelet határozza meg, ki, mit örököl. Gyakori eset azonban, hogy az Örökösök célszerűségi okból vagy egyéb okok miatt eltérnek ettől a rendtől és a hagyaték megosztására nézve maguk között egyezséget kötnek. Abból a magánjogi elvből, hogy az örökösök az örökhagyó halála percében lépnek annak jogaiba, az következik, hogy ettől a perctől fogva mindaddig, mig a hagyaték felett meg nem osztoznak, köztük vagyonközösség áll fenn. Az osztályegyezség tehát lényegében a vagyonközösség megszüntetése és így a következetesség azt kívánja, hogy az osztályegyezségre a -vagyonközösség megszüntetésére nézve ugyanebben a törvényben megállapított szabályokat alkalmazzuk. Az alapelv tehát az, hogy az öröklési illetéket az osztályegyezség szerint kapott rész után kell kiszabni, ha ennek a tiszta értéke nem több, mint amennyit az illető örökösnek a törvényes vagy a végrendeleti öröklés szabályai szerint kapnia kellett volna. Ha azonban a megosztás folytán valamelyik örökös ennél a résznél többet kapott, a többlethez csakis élők között kötött jogügylettel juthatott, ez után tehát külön kell az illetéket megfizetni. Az osztályos egyezségek illetékezése egyébként a legnehezebb és a legtöbb jogvitára éppen ezek adnak leggyakrabban okot. Az egyes esetek rendkívül sokfélesége miatt nem is lehet a törvényben részletesebb szabályt alkotni, hanem csak a legáltalánosabb alapelvet lehet kimondani. A szakasz 4. bekezdése lényegében ide tartozik azért, mert a legtöbb esetben azért adják el az ingatlant, hogy a hagyatékon könnyebben meg tudjanak egyezni, s a vételár felosztása történik az osztály egyezségben. Az 1918. évi XI. t. életbe lépte előtt az volt a szabály, hogy ilyen esetben az illetéket úgy kell kiszabni, mintha nem az ingatlan, hanem a vételár lett volna a hagyaték tárgya. Ez a szabály megfelel az osztrák magánjogi elvnek, amely a nyugvó hagyaték alapján állva, az örököst csak az örökösödési nyilatkozat megtétele és annak alapján a bíróság elismerése után engedi a hagyaték tulajdonába és birtokába. A magyar magánjogi elv azonban nyugvó hagyatékot nem ismer s így olyan esetben is, amikor az ingatlant még a tárgyalás során eladták, az örökösök az ingatlant, vagy általában az eladott vagyontárgyakat örökölték. A vételár, amelyet elértek, vehető esetleg az eladott dolgok értékének, azonban az örökség tárgya nem a vételár, hanem az eladott dolog volt. Ebből tehát az következik, hogy az öröklési illetéket úgy kell kiszabni, mintha az eladás már a hagyaték átadása után történt volna s amennyiben a hagyatékban ingatlan is volt, ezután az ingyenes ingatlan vagyonátruházási illetéket is meg kell fizetni.
