Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.
Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről
85. szám. 107 zásnál elkerüli a leltározó figyelmét, az csak a legritkább esetben, ha később az örökösök összekülönböznek, jut napfényre és így illeték alá. Fontos kincstári érdek tehát, hogy a pénzügyi hatóságnak módja és joga legyen a leltározásnál is jelen lenni ós a kincstár érdekeit megvédelmezni. Egyrészt tehát ezt a jogot kellett a pénzügyi hatóságnak biztosítani, másrészt pedig, épen azért, hogy ezt a jogát gyakorolhassa, kötelezni kellett a leltározással megbízott f közegeket, hogy a leltározás megkezdéséről az adóhivatalt is értesítsék. A pénzügyi hatóság feladata lesz ós a végrehajtási utasítás fogja közelebbről meghatározni, hogy mikor és mi módon éljen ezzel a jogával. A leltározás emiatt késedelmet nem szenved, mert a leltározó közeg nem köteles semmiféle értesítést bevárni, a kitűzött időben a leltározást teljesítheti, akár jelen van a pénzügyi hatóság képviselője, akár nincs. Gondoskodni kíván azonban a törvény arról is, hogy a képviselője jelenléte nélkül tartott- leltározás is lehetőleg alapos legyen. Ma a leltározás rendszerint abban áll, hogy a leltározó jegyzékbe veszi azokat a vagyonrészeket, amelyeket az örökösök neki megjelölnek. Nyomozás, kérdezősködés ritkán fordul elő, s hogy megtörtént-e vagy sem, arról az iratok között adat a legritkább esetben található. Különösen feltűnő, hogy még a vagyonosabb örökhagyók leltárába is csak lényegtelen értékű bútorzatot, ékszert vagy ruhaós fehérneműt szoktak felvenni. Konkrét eseteket jelentettek, ahol a leltárban egyáltalán nem volt bútorzat kitüntetve, holott a hagyatékhoz egy teljesen felszerelt szálloda tartozott, és a kincstár kiküldöttjének jelentése alapján megindult egyezkedési eljárás során az örökösök a bútorzat értékét 500.000 K-ban fogadták, illetve vallották be. Egy másik esetben pedig a 18.000 K-val leltározott bútorzat értékét az Örökösök megfelelő kiegészítés után 200.000 K-ban fogadták el. Az 1918. évi XI. törv. végrehajtási utasítása a hagyatéki kimutatásra új mintát állapított meg. Ebben a mintában a bevallandó vagyontárgyak ós azok a szolgáltatások, amelyek a hagyatékban maradt vagyonértékeken kívül még szintén öröklési illeték alá esnek, külön rovatokban fel vannak tüntetve. A törvény ennek a kimutatásnak kitöltését rendelte el, azonban csak az illetékkiszabás céljaira. A kimutatás ellen több közjegyzői kamara emelt kifogást. A legfőbb s egyedül helytálló érvük az volt, hogy a leltározás már a hagyaték tárgyalása előtt megtörtént, nekik nem áll módjukban új leltározást tartani, már pedig a kimutatás kitöltése vagy egyszerű lemásolása a leltárnak, ós ebben az esetben fölösleges, vagy pedig újra kellene az örökösökkel a leltározást megejteni, ami a legtöbb esetben nem vezetne célra, mert a hagyaték tárgyalásakor már éppen az ingó vagyon alig volna megtalálható. Az egyes kamarák egyéb, papirhiányra felesleges aprólókoskodásra stb. alapított kifogásainak figyelmen kívül hagyása mellett ez az egy ok vezetett arra t bennünket, hogy az 1918. évi törvény rendelkezéseit ebben a pontban is módosítsuk. A hagyatéki kimutatás kiállítását nem lehet elengedni. Nem lehet a kincstár érdekében belemenni abba sem, amit különösen a kassai közjegyzői kamara hangoztat, hogy az egész kimutatás mellőzésével elégedjék meg a kincstár a hag3^aték-tárgyalásLjegyzőkönyv másolatával, amely minden szükséges adatot tartalmaz. Ezzel a jegyzőkönyv-másolattal a kincstár érdekei egyáltalán nincsenek megvédve. Hisz éppen maga a közjegyzői kamara ázzál érvel az ingó vagyontárgyak részletező kimutatása ellen, hogy ingó vagyon a hagyatékok 5°/o-ában van csak, tehát felesleges ezért az 5°/o ért minden más hagyatéknál a kimutatást kitölteni. És óppon ez az érvelés a legfontosabb érv amellett, hogy a kimutatást igenis követelni 14*
