Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.
Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről
ioô 8 S. szám. kezelése terén sem lehet ellenük alaposabb kifogást tenni. Másrészről pedig az adóhivatalok vannak legközelebb az adózó felekhez, tehát a kezelés gyorsasága és közvetetlensóge érdekében is lehetőleg meg kell maradnunk a régi rendszer mellett. A mai viszonyok között új illeték kiszabó hivatalok felállításáról beszólni sem lehet. A pénzügyigazgatóságok hátósága pedig oly nagy területre terjed ki, hogy az összes kiszabási és kezelési teendőnek oda központosítása a felekkel való közvetetlen érintkezést nehezítené meg, s azonkívül a pénzügyigazgatóságok munkaterhét lényegesen növelné, anélkül azonban, hogy ezzel szemben az adóhivataloknál nagyobb mérvű személyzet megtakarítására számíthatnánk, mert a tisztán kezelési teendőket semmi esetre sem lehet másra, mint az adóhivatalra bizni. Egy újabban, 1918ban kiadott pénzügyminiszteri rendelet az adóhivatalok nevét állampénztárrá változtatta. Ez az elnevezés továbbra is megmarad. A javaslat tehát az újabb elnevezést használja és adóhivatal helyett mindenütt állampénztár nevet használ. Arról, hogy az állampénztárak ellen eddig felmerült panaszok megszűnjenek, hogy az állampónztárak ezen a téren is teljesen hivatásuk magaslatára emelkedhessenek, alaposabb kiképzésük lehetővé tótele útján ós az állampénztárak szervezetének némi módosítása útján kívánunk gondoskodni. Ebből a célból a javaslat átmeneti intézkedései között kórtünk a pénzügyminiszter részére felhatalmazást. Vannak azonban olyan kezelési, eljárási szabályok, amelyek nem kizárólag a pénzügyminiszter hatósága alá tartozó hivatalokra szabnak kötelezettségeket s így ezeket magának a törvénynek kell szabályozni. Ezek a szabályok nagyrészt azonosak az 1918. évi XI. törvényben foglalt szabályokkal, azonban némely szabály ebből a törvényből kimaradt, s a gyakorlat mutatta meg, hogy habár ezek a szabályok nem is voltak olyan nélkülözhetetlenek, hogy hiányuk miatt a törvény végrehajtása veszélyeztetve lett volna, mégis célszerűnek mutatkozott ezeknek ebbe a javaslatba való beillesztése. Ilyen szabály a 36. §., amely a haláleset felvételére hivatott hatósági közegeket arra kötelezi, hogy a haláleset felvételi íveket az adóhivatalnak megküldjék. Erre azelőtt az 1881. évi XXXIV. törv. 46. §-a kötelezte az illető közegeket. Az 1918. évi törvény azonban ilyen rendelkezést nem tartalmazott. Pótolta azonban ezt az örökösödési eljárásról szóló törvény végrehajtási utasítása, amely a haláleset felvételi ívek megküldését az adóhivatal szamára szintén elrendeli. Ez az utasítás azonban az esetleges mulasztások megtorlásáról nem rendelkezvén, helyesebbnek látszik ezt a rendelkezést magában a törvényben elhelyezni és egyúttal a kötelesség elmulasztását büntetéssel is sújtani. A büntetést az 58. §. állapítja meg. Ugyanez a szakasz rendelkezik az iránt is, hogy a bíróságok a kihirdetett végrendeleteket is küldjék meg az állampénztár aknák. Erre eddig nem volt szabály. Már pedig egyáltalán nem ritka eset, hogy végrendelet hátrahagyása esetén sem kell hagyatéki tárgyalást elrendelni, s ilyenkor a kincstárnak érdeke, hogy minél előbb a kezébe jusson a végrendelet, amely az illeték kiszabásánál igen becses adatokat szolgáltathat. Hasonlóképen új szabályt tartalmaz a 37r §. is. Az öröklési illeték törvényes mértékben, a teljes hagyaték után ós a valódi érték szerint való befolyása első sorban J a helyes leltározásnál dűl el. Ha a leltározásnál az örökhagyó összes vagyonát sikerül a leltárba felvenni ós ha már ott sikerül a hagyatéki tárgyak valóságos becsértékét megállapítani, a kiszabás jóval könnyebb, kevesebb tárgyalást és pótlást igénylő lesz. Ami pedig a leltáro-
