Képviselőházi irományok, 1910. XXXVI. kötet • 958-967. sz.

Irományszámok - 1910-965. Törvényjavaslat a váltóról

194 965. szám. forgalomból és így az annak körében található olcsóbb hitelből kirekesztené, aránytalanul nagyobb hátrányt okozna, mint aminővel jár annak a lehetőségnek meghagyása, hogy egyes írni nem tudók műveletlenségóvei váltó útján visszaélés történhetik. Az évtizedes tapasztalatok különben arról tesznek tanúságot, hogy az írnitudás, de még a magasabb műveltség sem gátolja a gazdasági alap nélküli váltókötelezettségek vállalását és hogy viszont az a bizalmatlanság, amellyel az írni nem tudók minden okirattal szemben viselkedni szoktak, némileg ellensúlyozza a műveltség hiányát. A váltóforgalomban való részvételből eredő veszélyekkel szemben a komolyság, a megfontoltság és óvatosság szolgálnak védelműl; ezek a sajátságok azonban nem fűződnek éppen az írástudáshoz. Az a tény egymaga, hogy valaki nevét aláírni tudja, — amit utóvégre rövid idő alatt megtanulhat, — semmi biztosítékot sem nyújt abban a tekintetben, hogy szellemi tehetsége és érettsége különb azénál,aki ezt még meg nem tanulta. Nem hagyható végül figyelmen kívül az sem, hogy sajátszerű hitelviszonyaink mellett a kisgazda is csak váltó alapján szerezheti meg méltányos feltételek mellett forgótőkéjót és a vidéki pénzintézet is csak váltó alakjában nyújthatja a megfelelő hitelt. Ezért az írni nem tudóknak kirekesztése a váltó forgalomból egyesekre nagy kárral járna. Amire szüksége van az írni nem tudónak, az az, hogy megnyugtató biztosítékot nyerjen oly irányban, hogy az az okirat, amelyet hozzájárulásának jelével ellát, valóban megegyezzék az ő akaratával. Erről kíván a 82. §. gondoskodni. Ez a gondoskodás azonban nem volna teljes, ha az írni nem tudó részéről váltónyilatkozatok kiállítására adott meghatalmazás érvényességét a törvény nem kötné szintén biztosítékhoz. Az erről szóló rendelkezés a 84. §-ban talált elhelyezést. Jóllehet az Egyezmény 3. cikke szerint mindegyik szerződő állam csak a területén vállalt váltójogi kötelezettség tekintetében határozhatja meg azt, hogy mily módon lehet magát az aláírást helyettesíteni, mégis annak külön kiemelése, hogy a 82. §-ban foglalt rendelkezések csupán a belföldön kiállított váltónyilatkozatokra állanak, felesleges, mert az Egyezmény idézett 3. cikke ebben az irányban semmivel sem akart többet mondani, mint amennyit az Egységes Szabályzat 75. cikkében kifejezett, vagyis, hogy a váltónyilatkozatok alakját a keletkezés helyének törvénye szabályozza; a jelen javaslat 75. §-ának 2. ós 3. bekezdései pedig csak a nem szerződő államokra vonatkoznak, amelyekkel szemben mindegyik állam a nemzetközi magánjogi kérdéseket — az Egyezmény 20. cikkénél fogva — belátása szerint szabályozhatja. A hitelesítés nélküli kézjegynek kihatásáról a váltóra, illetőleg a forgatók láncolatára külön intézkedni szintén felesleges, mert a 82. §. 1. bekezdésének abból a rendelkezéséből, hogy a kózjegygyel tett váitónyilatkozatnak hitelesítés nélkül egyáltalában nincs váltójogi hatálya, nyilvánvaló, hogy az ilyen kézjegyet mind a váltó kiállításának, mind a forgatók láncolatának szempontjából egyszerűen nem létezőnek kell tekinteni. Ha tehát a szabályszerű hitelesítéssel el nem látott kézjegy a kibocsátótól származik, maga a váltó — minthogy egyik alkotórésze hiányzik — semmis, ha pedig a forgatmányok között szerepel. az ily kézjegy alaki legitimáció tekintetében egyáltalában figyelembe nem öhet.