Képviselőházi irományok, 1910. XXXVI. kötet • 958-967. sz.

Irományszámok - 1910-964. Törvényjavaslat az idegen és a saját váltóra vonatkozó jog egységesítése tárgyában az 1912. évi július hó 23. napján Hágában kelt nemzetközi egyezmény és a hozzátartozó egységes szabályzat becikkelyezéséről

126 964. szám. melyikén fizetés végett bemutassa. Az Egyezmény 7. cikke értelmében ugyam iogukban áll a szerződő államoknak, hogy a területükön fizetendő váltókat, illetően megkövetelhessék a váltóbirtokostól, hogy a váltót a fizetés napján mutassa be (v. ö. a Code de commerce 161. cikkével); ennek a kötelezettségnek elmulasztása azonban a váltóbirtokosra csak kártérítési felelősséget hárít, de nem vonja egyúttal maga után a visszkereseti jog elvesztését is. Azt a kérdést, hogy a többi állam minő elbírálásban köteles részesíteni ezt a kártérítési, felelősséget, — az egyes országok törvényei döntik el. A magyar állam nem kíván az Egyezmény 7. cikkében említett joggal élni és megengedi, hogy a. területén fizetendő váltók a fizetés napját követő két köznap valamelyikén is bemutathatok legyenek fizetés végett. A 37. cikk 2. bekezdése — elfogadva a magyar kiküldöttek által bemutatott » ellentervezet« 45. cikkében foglalt javaslatot — a fizetés végetti bemutatással egyenlő hatályúnak minősíti a leszámolóhelyen történő bemutatást. E rendelkezés összhangzásban áll a csekk-törvény 14. §-ával. 38. cikk. A 38. cikknek a fizetés nyugtatványozására és a részletfizetésre vonatkozó rendelkezései lényegileg megfelelnek a Vt. 38. és 39. §-aiban foglalt rendelkezéseknek és a dolog természete szerint alkalmazást nyernek akkor is, ha a fizetést nem az intézvényezett, hanem a fizető (telepes) vagy más egyén teljesíti. Részletfizetést, a felajánlott összegre vonatkozó visszkereseti jog elvesztésének terhével, a váltóbirtokos vissza nem utasíthat, még abban az esetben sem, ha az intézvényezett az egész váltó-összegre nézve tett elfogadó nyilatkozatot. Figyelemmel azonban arra, hogy ebben a kérdésbentöbb állam kiküldöttei az ellenkező álláspontot foglalták el, az Egyezmény 8. cikke megengedi minden egyes szerződő államnak, hogy területükön feljogosítsák a váltóbirtokost a részletfizetés visszautasítására. Ezt a 38. cikktől eltérő rendelkezést, aminőt azonban a magyar állam nem kíván tenni, a. többi szerződő állam is köteles a maga területén érvényesnek elismerni. 39. cikk. Az 1. és 2. bekezdésnek azt a rendelkezését, hogy a váltóbirtokos nem köteles a lejárat előtt fizetést elfogadni és ha az intézvényezett lejárat előtt fizet, ezt saját veszélyére teszi, az Egységes Szabályzat a francia kereskedelmi törvény 144. és 146. cikkéből vette át. Ezek a szabályok megfelelnek: a mi jelenlegi jogunknak is, habár a Vt. ilyen értelemben kifejezetten nem is intézkedik. A nemzetközi váltójogban azonban, figyelemmel az egyes szerződő államok magánjogi rendelkezéseinek különböző voltára, kívánatosnak mutatkozott ezeknek a szabályoknak az Egységes Szabályzatba felvétele. A 3. bekezdés azt a fontos kérdést szabályozza, vájjon az intézvényezett a váltó lejáratakor mennyiben köteles azt a körülményt vizsgálni, hogy a váltó bemutatója egyúttal jogosított is a fizetés felvételére. A Vt. e tekintetben csak azt mondja ki, hogy »a fizető a hátiratok valódiságát vizsgálni nem tartozik« (36. §. 3. bek.). Abban a lényeges kérdésben, hogy mennyiben köteles a fizető a váltó bemutatójának a váltó szerint jogosított személlyel való azonosságát és a fizetés felvételre való képességét vizsgálni, eddig egységes felfogás nem alakult ki.