Képviselőházi irományok, 1910. XXXIV. kötet • 887-903. sz.

Irományszámok - 1910-891. A képviselőház igazságügyi bizottságának jelentése az esküdtbiróság előtti eljárásra és a semmisségi panaszra vonatkozó rendelkezések módosításáról szóló 887. számú törvényjavaslat tárgyában

98 891. szám. az, mintha e törvény szerint az esküdtek a törvény fölé emelhetnék a maguk akaratát. A bűnvádi perrendtartás 349. §-a ismételten hangsúlyozza, hogy az esküdteknek a törvényt meg kell tartaniok és a törvény értelmében kell határozniuk. E kifejezéseket a törvényhozás öntudatosan vette fel a bűnvádi perrendtartásba. E javaslat képviselőházi tárgyalása alkalmával indítványt tettek e szavak kihagyására és a törvényhozás azokat öntudatosan tartotta fenn, abból az alapgondolatból indulva ki, hogy közelebb kell hozni esküdtszékünket az angol jogfelfogáshoz, amely szerint az esküdteknek csak a törvény korlátain belül lehet ítólniök. Ebben az eszmekörben kivánja igazságszolgáltatásunkat intézményesen megjavítani e törvényjavaslat oly módon, hogy egyrészt eltorlaszolja az esküdtszéki intézmény ama réseit, amelyeken az emberi gyöngeség — legtöbbnyire tévedés, de néha visszaélés — legkönnyebben utat talál, másrészt pedig megnyitja az utólagos orvoslás lehetőségét ,az ítélkezésben elkerülhetetlen visszás eredményekkel szemben, IY. A reform lényeges rendelkezései. A törvényjavaslatban megtestesült reform főbb irányait a bizottság a következőkben ismerte fel: 1. Az esküdtekhez intézendő, eddig egységes kérdéseket a javaslat két külön részre osztja: a ténykérdésre és a jogkérdésre. A kettéosztással a javaslat két célt szolgál. Egyfelől hozzájárul ahhoz, hogy a kérdéseket egyszerű érthetőbb alakban tegyék fel, ami már magában véve is a felelet helyességére nézve jobb kilátást nyújt, másfelől g}'akorlatilag lehetővé teszi, hogy a kir. Kúria élhessen azzal a jogkörrel, amely a Bp. 437. § a értelmében az alsóbíróságok ítéletének felülvizsgálásánál elvileg eddig is megillette. A ténykérdés külön feltótele lehetővé fogja tenni az elkövetett bűncselekménynek a kérdésben részletesebb specializálását vagyis azt, hogy az összes jogi elemeknek megfelelő tények felvétessenek a kérdésbe. A kir. Kúria ezt eddig is többször megkívánta, még pedig nem ok nélkül; ez kitűnik abból is, hogy nem egyszer nyilvánvalóvá lett, miként a téves verdikt legfőbb okát abban kell keresni, hogy a bíróság a ténykörülményeket a kérdésbe fel nem vette. így egy halálos ítélettel végződött esetben az esküdtek hibásan felbujtásnak minősítették a cselekményt, holott a tévedés előreláthatólag nem következett volna be, ha a kérdésbe nem a rábírás fogalmának nevét, hanem azokat a tényeket vették volna fel, amelyek a rábírást konkrét esetben megállapítják ; ha pedig e tények megállapítása után is felbujtásnak minősítették volna a cselekményt, e tények alapján a felülvizsgáló bíróságnak mi sem lett volna könnyebb, mint kimondani, hogy e tények a felbujtás fogalmát nem fedik. A judikatura a mai napig sem tudott egyöntetű megállapodásra jutni ebben a kérdésben. Az egyik irány súlyt vet a speciálizációra és ezért a vádlott érdekében bele tud menni a kérdés érdemébe; pl. felmentette a bűnsegódlet címén elítélt vádlottat, mert a megállapított tényekből nem találta megállapíthatónak azt a következtetést, hogy a bűnsegédlettel terhelt vádlott szándékosan előmozdította a társa által elkövetett bűntett véghezvitelét. A másik irány nem kívánja meg a cselekmény megállapítására alkalmas ténykörülmények felsorolását s nem kíván betekintést az esküdtek ítélkezésének motívumaiba.