Képviselőházi irományok, 1910. XXXIV. kötet • 887-903. sz.

Irományszámok - 1910-891. A képviselőház igazságügyi bizottságának jelentése az esküdtbiróság előtti eljárásra és a semmisségi panaszra vonatkozó rendelkezések módosításáról szóló 887. számú törvényjavaslat tárgyában

891. szám. 97 III. Az európai reformmozgalmak. Az esküdtbíráskodás és az azzal kapcsolatos perorvoslati rendszer tekintetében Európaszerte mindenfelé erős reformmozgalmakkal találkozunk. Ha az esküdtszék behozatalakor döntő érv volt, hogy követnünk kell az európai példákat, úgy ez az érv most szintén figyelmet érdemel, sőt annál súlyosabb, mert míg az esküdtszék behozatalánál hazai tapasztalatok nem állottak rendelkezésünkre, addig a külföldi reformtörekvéseket a saját bírósági gyakorlatunk tapasztalatainak világánál tudjuk megbírálni. Önként érthető azonban, hqgy semmiféle idegen állam törvényalkotásait vakon követni nem lehet, mert minden nemzetnél a maga sajátos karakteréből következtek azok a hatások, amelyeket az esküdtszéki intézmény az igazságszolgáltatásra gyakorolt s a reformnak természetszerűen e sajátos hatásokkal kell mindenütt számot vetnie. Angliában a gyakorlat túlzottnak mutatja az esküdtek szigorát; a home office éveken át a kegyelmi kórvények egész özönével volt elárasztva. így tehát a vádlottak érdekében kellett segíteni, amiért is az 1907. évi Criminal Apeal Act-han megadták nekik ós pedig kizárólag nekik a fellebbezési jogot az esküdtbíróság ítéletei ellen. Svájc több kantonjában az esküdtek tanácskozása sokszor oly zavarokra vezetett, hogy a verdikt komolysága volt veszélyeztetve; ezért a genfi törvényhozás már 1890-ben az elnök kötelességévé teszi, hogy részt vegyen az esküdtek tanácskozásában; Olaszországban gyakori az indokolatlan felmentések száma; az 1913. évi új perrendtartás főleg ennek ellensúlyozására törekszik s egyfelől az elnököt viszi be az esküdtek közzé, másfelől az esküdteknek befolyást enged a büntetés kiszabására. Németországban a szakkörök nagyrésze Schöffen-bírósággal akarja helyetesíteni az esküdtszéket; Ausztriában az esküdtbíróság eltörlése áll előtérben, egyfelől mert sok a jogrendet veszélyeztető felmentő verdiktek száma, másfelől túlságosan gyakori az elkövetett bűncselekmény helytelen jogi minősítése. A francia szakköröket és törvényhozást is állandóan foglalkoztatja az a probléma, miként lehetne csökkenteni az indokolatlan felmentések számát. Figyelembe véve egyfelől ezeket az újabb reformokat, másfelől azt is, hogy az esküdtbíróságnak nincs egységes tipusa, melynek részletes szabályaitól eltérni nem szabad, nem lehet dogmaként fentartani egyes oly elveket sem, amelyek az esküdtbíróság egyik vagy másik típusának működését jellemzik, de amelyek nem tartoznak az esküdtbíróság lényegéhez; nem lehet kétségbe vonni az oly reform jogosultságát, amely az igazságszolgáltatás megjavítása érdekében fennálló jogunk egyes szabályain az esküdtbiráskodás lényegének érintése nélkül változtatni kivan. A változtatás szüksége, mint a javaslat miniszteri indokolása arra ráutal, hazánkban főleg azért állott elő, mert az esküdtek túltéve magukat a törvényen, sűrű egymásutánban hoztak a jogérzetet sértő ós a jogbiztonságot veszélyeztető verdikteket, amelyek ellen megfelelő perorvoslatra nem volt mód; az esküdtek tanácskozása során pedig a tapasztalatok szerint gyakran érvényesültek illegitim befolyások; gyakran káros eredményekhez vezetett az esküdteknek e kérdésekben való teljes tájékozatlansága. Helyesen ismerve fel ezekben esküdtbíráskodásunk fogyatkozásait, természetes, hogy a kormány javaslata ezeknek a fogyatkozásoknak a megszüntetésére keres alkalmas eszközöket. Meg kell jegyeznünk, hogy amikor a javaslat ezt teszi, nem kell keresztül törnie a bűnvádi perrendtartás vezérelveit és alapgondolatait. Tévedés Képv. iromány. 1910—1915. XXXIV. kötet. 13