Képviselőházi irományok, 1910. XXXIII. kötet • 886. sz.

Irományszámok - 1910-886. A polgári törvénykönyv javaslata indokolásának 3-ik és 4-ik része

134 1050. §. NEGYEDIK FEJEZET. Elévülés. 1050—1081. §. I. T. 1326-1359. §.; Ind. III. k. 692-750.1.; Főelöadm. VI. k. 467-499.1. (I. J. T. V. évf. 1560-1592. 1.); Bizotts. tárgy. III. 63-66. 1. (I. J. T. IX. évf. függ.); II. T. 1050-1081. §. I. A kötelmi jogok pusztán időmúlás következtében rendszerint szintoly kevéssé szűnnek meg, mint a dologi jogok. Azt azonban, hogy kényszer útján is minden időbeli korlát nélkül legyenek érvényesíthetők, sem az adós jogos érdeke nem engedi, sem a közérdek. Az adós védekezése az ellene érvényesített követeléssel szemben annál nehezebb, minél régibb a követelés eredete, mert az idő folyamán nemcsak a jogviszonyok keletkezésének körülményei homályosulnak el az emberek emlékezetében, hanem az adósnak a követelés megszűntére vonatkozó bizonyítékai is elenyészhetnek. Másrészt minél régibb eredetű a követelés, minél tovább hallgatott a hitelező, annál nagyobb a valószínűség, hogy a követelés vagy sohasem jött érvényesen létre, vagy valami módon már megszűnt. A közérdek pedig azt kívánja,, hogy hosszabb idő után a tényleges állapotot ne lehessen többé kétes követelések kedvóért megbolygatni. Mindkét szempontnak eleget tesz a törvény, midőn feljogosítja az adóst, hogy bizonyos idő — az elévülési idő —

; eltelte után a teljesítést érdemleges védekezés nélkül, pusztán az elévülésre való hivatkozással, megtagadja (1050. §., 1077. §. 1. bek.). Az elévülés tehát nem szünteti meg a követelési jogot, de hatályában annyira meggyengíti, hogy az a hitelezőre nézve azontúl legtöbbször ópoly értéktelen, mintha megszűnt volna. Ez igazolja, hogy a Tj. az elévülést a megszűnési okoktól megkülömbözteti ugyan, de mégis azokkal kapcsolatosan tárgyalja. A Tj. nem a kereset vagy a kereseti jog elévüléséről beszél, mint a római jog nyomán a törvényhozások nagy része, hanem a követelések elévüléséről. Az előbbi kifejezés szűk volna, mert az elévülés a Tj. szerint nemcsak a jognak keresettel való érvényesítését korlátozza, hanem általában a kényszerórvényesítést. A »követelés« szót azonban a Tj., szintúgy mint a 707. §-ban a kötelem szót, abban a tágabb értelemben veszi, amely szerint az absolut jog alapján az azt sértő személy ellen támasztható igények (pl. a dologi igények) is alája esnek. Elvileg tehát ezek az igények is alá vannak vetve az elévülésnek, amennyiben a törvény egyesekre nézve (mint az 1051. §. 2. bekezdésében) kivételt nem állít fel. A dologi jogot magát azonban az elévülés nem érinti. Az elbirtoklással a Tj. az elévülés intézményét nem hozza kapcsolatba. A két intézmény mind céljában ós előfeltételeiben, mind hatásában annyira különböző, hogy egybeolvasztásuk és egységes szabályozásuk — úgy, mint azt a régibb törvénykönyvek megkíséri ették — nem lehetséges. Ezzel azonban nincs az mondva, hogy egyes szabályokat, amelyek az elévülésre fel vannak állítva, nem lehetne az elbirtoklásra is kiterjeszteni (lásd 468. §. 2. bek, 477. §. 4. bek., 527. §. 2. bek.). Minthogy csak követelések évülnek el, a feleknek oly jogosítványai, amelyek nem tartoznak a követelések közé, például a megtámadási, elállási, visszatartási és beszámítási jog, elévülés alá nem esnek. Amennyiben szükségesnek mutatkozott e jogok gyakorlását időbelileg korlátozni, a Tj. e célra záros határidőket állapít meg. Szintoly kevéssé évülnek el az önálló kifő-