Képviselőházi irományok, 1910. XXXIII. kötet • 886. sz.

Irományszámok - 1910-886. A polgári törvénykönyv javaslata indokolásának 3-ik és 4-ik része

1051-1052. §. 135 gások; magától értetődik azonban, hogy elévült követelésre, amennyiben a törvény mást nem rendel, kifogást sem lehet alapítani. Az elévülésnek az lévén az alapja, hogy a hitelező elmulasztotta követelését idejében érvényesíteni, ebből folyólag az elévülés előfeltételei is csak a hitelező magatartásából merítbetők. Az adós jó- vagy rosszhiszeműségének, illetőleg annak: bírt-e tudomással az elévülési idő alatt a követelés joghatályos fennállásáról, az elévülésre befolyása nincs. Rendszerint az is közömbös, hogy a hitelező vétkesen vagy vétlenül mulasztotta-e el a követelés érvényesítését; a követelés érvényesítésének bizonyos akadályait azonban a Tj. figyelembe veszi annyiban, hogy az akadály tartama alatt az elévülési idő folyamát szünetelteti (1057 — 1061. §); kivételesen pedig figyelembe veszi azt is, hogy a hitelezőnek volt-e tudomása követeléséről és az adós személyéről (1055. §. 1. bek.). Azon szabály alól, hogy a követelések elévülnek, kivételek is vannak. Nem évül el a közösség megszüntetésére irányuló követelés (1051. §. 1. bek.), mert ez a követelés a Tj. szerint, mely örökös közösséget nem ismer, a közösség lényegéből folyik, következőleg amíg a közösség fennáll, minden pillanatban újból keletkezik. Ugyanezen okból nem évülnek el a családjogi viszonyból, a tulajdonból vagy dolgot terhelő jogból eredő azok a követelések sem, amelyek arra irányulnak, hogy a családjogi viszonynak vagy az illető jognak megfelelő állapot a jövőre nézve helyreállíttassák (1051. §.2. bek). Emellett a családjogi viszony erkölcsi természete sem engedi, hogy az ennek megfelelő állapot helyreállítására irányuló követelés elévüljön; ami pedig az említett dologi igényeket (pl. a tulajdonosnak a dolog kiadása iránti követelését) illeti, ezeknek elévülése arra a ferde helyzetre vezetne, amelyet a domínium sine re formulája fejez ki. A rendes elévülési időt, mely jelenleg a magyar jogterületén harminckét év, az osztrák jog területén harminc év, a Tj. jelentékenyen megrövidíti, t. i. húsz évre szállítja le. Jogéletünk régóta érzi az elévülési idő megrövidítésének szükségét, mert a hosszú elévülési idő egyrészről a gazdasági indolentiát támogatja, másrészről rosszhiszemű pereskedésre csábít. Rég megszűnt vagy soha fenn sem állott követelések abban a feltevésben pereltetnek, hogy az alperes húsz-harminc év után már nem lesz képes ellenük kellően védekezni. Mai életviszonyaink között, mikor senki sem szokott lejárt követelése érvényesítésével harminc-harminckót évig várni, a Tj. a rendes elévülési időt veszély nélkül tartotta húsz évre leszállíthatónak, tekintettel főleg azokra a cautelákra, amelyek az elévülés nyugvására ós félbeszakítására vonatkozó szabályokban foglaltatnak. E mellett azonban szükségesnek tartotta a Tj., hogy a mindennapi élet forgalmi ügyleteiből és más hasonló természetű ügyletekből eredő követeléseket egy kivételesen rövid — három évi — elévülésnek vesse alá. Fennálló jogunk csak a kamatokra nézve állapít meg hasonló rövid elévülési időt (1883 : XXV. t.-c. 19. §-a, amelyet a bírói gyakorlat megszorítóan magyaráz és csak a kölcsön ós más hitelezési ügyletekből felmerülő szerződési kamatokra vonatkoztat; lásd a kir. Kúria 65. számú teljes ülési polgári döntvényét). A jogbiztonság érdekében azonban ezt a rövid elévülést sokkal szélesebb körben kell alkalmazni és mindazokra a követelésekre kiterjeszteni, amelyeknek fedezése az adósra nézve a háztartás, az üzlet vagy az ipari foglalkozás rendes, folyó kiadásaihoz tartozik. Az 1052. §. 1. bekezdésében 1—10. pont alatt tüzetesen felsorolt ezen követeléseket részint nagy számnk, részint csekélyebb jelentőségük miatt sem a jogosult, sem a kötelezett fél