Képviselőházi irományok, 1910. XXXIII. kötet • 886. sz.

Irományszámok - 1910-886. A polgári törvénykönyv javaslata indokolásának 3-ik és 4-ik része

180 1044 §. a törlesztendő követelést a saját tetszése szerint határozhassa meg, és pl. az által, hogy a követelések közül a legújabbat jelöli meg törlesztendőnek, a régebbieket az elévülésnek tegye ki; mert az ő jogával szemben áll a másik félnek hasonló joga, és mert az az esetleges körülmény, hogy az ő beszámítási nyilatkozata a másikét megelőzte, nem igazolhatja, hogy a másik fél jogos érdekei tekinteten kívül maradjanak. A Tj. tehát ily esetben maga állapítja meg a törlesztés sorrendjét; kimondja ugyanis, hogy más megállapodás hiányában — mely megállapodás természetesen abban is nyilvánulhat, hogy a beszámítással élő fél kijelölésébe a másik fél hallgatólag belenyugszik — a beszámítással élő fél követelését abba a követelésbe kell beszámítani, amely vele ugyanazon jogalapból ered, ha pedig ilyen nincs, az 1013. §. 2. bekezdésében megállapított sorrend irányadó (1043. §. 2. bek.). Megjegyzendő, hogy mind e rendelkezések csak arra az esetre vonatkoznak, ha a másik félnek, nem arra, hogy a beszámítással élő félnek van több beszámításra alkalmas követelése. Hogy ez utóbbi esetben a beszámítással élő fél melyik követelését használja beszámításra, az kizárólag tőle függ, mert csak ő lehet hivatva meghatározni, hogy melyik követelését akarja ez úton érvényesíteni. Ha valamelyik fél a tőkén kívül kamattal is tartozik, az 1014. §. szabályait kell megfelelően alkalmazni (1043. §. 3. bek.). Minthogy a beszámítás a teljesítést pótolja, hatása ugyanaz, ami a teljesítésé: a követelések, amennyiben fedik egymást, megszűnnek (1044. §. 1. bek.). Ezt a hatást a törvényhozások többnyire visszavonatkoztatják arra az időpontra, amelyben a követelések mint beszámításra alkalmasak egymással legelőbb szembe kerültek. A Tj. a visszahatás elvét csak azokra az esetekre nézve fogadja el, amelyekben a beszámítás joga mind a két felet megilleti; ily esetben bármelyik fél beszámítási nyilatkozata visszahat arra az időpontra, amelyben a követelések kölcsönösen beszámíthatókká váltak (1044. §. 2. bek.). A kölcsönös beszámíthatóság akkor áll be, amikor már nemcsak a beszámítandó követelés, hanem a másik is lejárt, mert előbb csak azt a telet illeti meg a beszámítás joga, akinek követelése esedékes, feltéve hogy a másik félnek még le nem járt követelését jogosítva van lejárat előtt kiegyenlíteni. A beszámítási nyilatkozat folytán tebát a követelések a később lejáró követelés esedékességének időpontjában tekintendők megszűntéknek. A visszahatás ily esetben abban a megfontolásban találja igazolását, hogy mindegyik félnek módjában volt a beszámítási nyilatkozat haladéktalan megtétele által magát követelésére nézve lejáratkor azonnal kielégíteni; ha ezt nem tette, a másik felet nem teheti méltányosan felelőssé a késedelem következményeiért. Ez a szempont azonban nem talál, ha a beszámítás joga csak az egyik felet illette meg; ebben az esetben a visszahatás elvileg igazolhatatlan volna,-gyakorlatilag fonák eredményekre vezetne. Akinek beszámítás ellen védett követelése van, az nem eshetik el visszahatólag az adós késedelméből származó jogaitól, pl. a késedelmi kamat vagy perköltség iránti követelésétől az által, hogy azok keletkezése után ő tesz beszámítási nyilatkozatot. Ily esetben tehát a követelések a beszámításra jogosult fél beszámítási nyilatkozata következtében csak abban az időpontban szűnnek meg, amikor a nyilatkozat a 728. §. általános szabályához képest hatályossá válik.