Képviselőházi irományok, 1910. XVIII. kötet • 519-571., LXXXVIII-CVI. sz.
Irományszámok - 1910-523. Törvényjavaslat a városok fejlesztéséről
523. szám. 49 azonban — mindamellett, hogy legtöbbjük a közteher igen igazságos elosztására alkalmas s egyes városokban gyakorlatilag is bevált, — a városok nagy többsége bizonyos indokolatlan idegenkenkedést tanúsít. Ha ez az idegenkedés nem egy-egy jelentős városi feladat megoldásának elmulasztásával s így a fejlődés hátráltatásával volna rendesen kapcsolatos, a város ilyen eljárását kifogásolni alig lehetne. A valóságban azonban igen sok fontos s a városi léttől feltétlenül megkívánandó létesítmény esett e szűkkeblű idegenkedés áldozatául. A 12. §. indokolásaként felhozottakkal lényegileg azonos okokból lehetővé kell tenni azt is, hogy egyes városoknak nagyon is helyi jellegű felfogása, az újszerű iránt való ellenszenve itt se lehessen a jó ügy akadálya s hogy a városok saját érdekükben kötelezhetők legyenek arra, hogy a törvény által megnyitott erőforrásokat tényleg igénybe is vegyék. Ezek után még csak azzal az' eshetőleges ellenvetéssel kell szembe néznünk, amely a merev autonómia elvont álláspontjáról kifogásolhatná a belügyministernek a gyakorlati szükség felismerése alapján megadni kívánt ezen felhatalmazásokat. Az autonómia semmiféle közületének jogai nem terjedhetnek odáig, hogy önmagát, mint az államtest egy részét, stagnálásra- vagy épen visszaesésre ítélhesse s így ha a város saját magától, illetőleg saját kezdeményezéséből a fejlődés erőit előteremteni nem birja, vagy nem akarja, tűrnie kell, hogy sorsának intézésébe az állam, amelynek a város mint közjogi és mint gazdasági alany kiegészítő részét alkotja, mentő és vezető kézzel belenyúljon. Ez a felfogás autonómiánk mai szervezetében, különösen az e tekintetben első helyen irányadó 1886. évi törvényekben is érvényesül. A városok és községek vagyonfelügyeletére vonatkozó szakaszok mind ennek a felfogásnak a következményei. Legjellegzetesebb következménye azonban ennek az 1886 : XXII. t.-cz. 117. és 61. §-a, amely a vagyonfelügyelő hatóságot arra jogosítja fel, hogy a törvényben megszabott esetekben az illető közölet (község, r. t. város) vagyonára zárlatot rendelhessen el, sőt annak autonómiáját is félfüggeszthesse. A legmesszebbmenő autonomikus szervezet mellett is — sőt messzemenő önkormányzat mellett talán fokozott mórtékben—kell lenni egy központi erőnek, amely a helyi autonóm testületek szerteágazó irányait egy egységes irányzatba tömörítse. Ez a központi egységesítő erő a törvényhozás és a végrehajtó hatalom együtt. Feladatszerű megosztásához képest a végrehajtó hatalmat gyakorló kormánynak a tiszte, hogy a törvényhozás által alkotott jogszabályok értelmében őt megillető egységes központi erőt az életbe átültesse. A 12. és 13. §-okban a belügyi kormányra ruházott felhatalmazás mindezeknek az elvi követelményeknek teljesen megfelel. Az összpontosító erő működése lesz az irányítás, amelyet a szóban levő két § tervez. A városok fejlődósének biztosítása olyan kiváló államérdek, amelyet még az autonóm közületeknek saját érdekükkel való nemtörődése ellenében is — a lehetőség határain kívül — ki kell elégíteni. Ezért ott, a hol az autonóm közület, akár rövidlátás, akár közönyösség, akár az eszközök elégtelensége, vagy bármi más ok folytán elmulasztotta saját fejlődósének alapfeltételeit megteremteni, a végrehajtó hatalomnak módot kell adni arra, hogy a közönyös vagy rövidlátó autonóm szervet a mulasztottak pótlására kötelezhesse. A belügyministernek adott ez a felhatalmazás azonban bizonyos korlátok közt mozog. Képvh'. iromány. 1910—1915. XVIII. kötet. ' 7
