Képviselőházi irományok, 1906. XXIII. kötet • 785-820. sz.

Irományszámok - 1906-792. Törvényjavaslat az országos ügyvédi gyám- és nyugdíjintézetről

52 792. szám. karnak általánosan megnyilvánuló óhajtását, már eleve is megnyugvásukat jelentették ki arra az esetre, ha a nyugdíjügy kérdésének a budapesti ügyvédi kamara nyugdíjügyi albizottsága által ajánlott megoldása fogadtatnék el. A most bemutatott törvényjavaslat szövege a budapesti ügyvédi kamara nyugdíjügyi albizottsága által kidolgozott tervezet alapul vételével s annak az alapelveket és a lényeget nem érintő részleteiben történt átdolgozásával állapíttatott meg. A javaslat az ügyvédi gyám- és nyugdíjintézetet a következő alapelvek szerint épiti fel: I. Az intézet az ügyvédi kamarákkal több tekintetben szoros kapcsolatban ugyan, de mégis azoktól különálló és pedig az ország összes gyakorló ügyvédeit felölelő központi szervezetet nyer, Budapest székhelylyel (1. §.). Ily központi szervezet a kamarák közreműködésének kellő felhasználása mellett i czélnak leginkább felel meg; mert lehetővé teszi a nyugdíjügynek egységes, egyenlő elvek szerint való intézését és a biztosabb alapokra fektetett valószínűségi számításokat a nélkül, hogy az intézet sokszoros adminisztratív munkával és költségekkel terheltetnék meg. II. E szervezetet a javaslat a kötelező tagság elve alapján az ügyvédi kar autonómiájának keretében valósítja meg akként, hogy az intézetet az ügyvédi kamarákkal és ezek törvényes autonómiájának érintése nélkül kellő összhangba hozza. A kötelező tagság elve abban nyer kifejezést, hogy minden ügyvéd, a ki az ország bármely ügyvédi kamarájának ügyvédi lajstromába jogerejüleg felvétetett, mindaddig a mig valamelyik kamarának tagja, már a törvénynél fogva tagja az intézetnek is, a nélkül, hogy ehhez az intézettel vagy akár csak a saját kamarájával szemben tőle külön belépő nyilatkozat kívántatnék meg (2. §.). Ehhez képest az intézeti tagság teljesen összeesik a kamarai tagsággal és pedig úgy, hogy az intézeti tagság a kamarai tagságnak szükségszerű, törvényes folyománya. A mint már fentebb hangsúlyozva volt, az ügyvédi nyugdíj kérdésének czélra vezető megoldása csak ily kötelező tagság alapján valósítható meg. Ebből folyik, hogy az ügyvédi nyugdíjintézet javára az egész ügyvédi kart bizonyos kötelező évi hozzájárulásokkal kell megterhelni. A javaslat súlyt helyez arra, hogy ez a megterhelés az intézet czéljának megfelelő legyen, de e mellett ne váljék a szegényebb ügyvédekre nézve elviselhetetlen teherré. Éppen azért a javaslat a kötelező hozzájárulásokat ugy a minimum, mint a maximum tekintetében korlátozza (3. §.). A kötelező intézeti tagság a vele járó kötelező hozzájárulásokkal kétségtelenül oly új terhe lesz az ügyvédségnek, mely az ügyvédi gyakorlatot megnehezíti s a mennyiben e hozzájárulások pontos fizetéséhez szigorú sanctiót is füz a javaslat, nevezetesen a nem fizető tagnak az ügyvédek lajstromából való törlését rendeli el (7. §.), ezzel a javaslat az ügyvédi gyakorlatra nézve az ügyvédi rendtartásban foglalt előfeltételeken felül egy újabb előfeltételt is állapit meg. Ez a szigorítása az ügyvédi gyakorlatnak, a melyet különösen az intézet mathematikai alapjainak szilárdsága tesz szükségessé, nemcsak szemben az ügyvédi karnak általánosan panaszolt túlnépesedésével, de tekintettel az ügyvédi hiva^tásnak közbizalmat feltételező természetére is, nem szorul bővebb indokolásra. A jogvédelem érdeke éppen nem szenved sérelmet az által, hogy az ügyvédi karból kizáratnak egyes tagok, a kik hibájukból még az ily csekély összegben megszabott intézeti járulékot sem tudják vagy akarják megfizetni. Az ügyvédi karnak megterhelése pedig, a mint említve volt, távolról sem oly jelentékeny, hogy az ügyvédi hivatás függetlensége tekintetéből aggályt kelthetne. Midőn a javaslat az intézet czélja és sikeres működése érdekében ezt az új