Képviselőházi irományok, 1906. XIV. kötet • 531-578. sz.
Irományszámok - 1906-564. Törvényjavaslat a csekkről
330 564. szám. kásjog létrejötte nem is várható; s hogy éppen a törvényhozás positiv rendelkezései nélkül a csekknek valódi czéljához mért használata és használatának föltételei meg sem teremthetők. A törvénynek föladata nemcsak az, hogy a már létező forgalmat az eddiginél biztosabb alapra fektesse, hanem hogy intézkedéseivel egyszersmind az intézmény minél czélszerübb és erőteljesebb igénybevételét is előidézze. Mindaddig azonban, mig a csekkbirtokosnak a törvény a csekkből eredő igényei érvényesítésére külön jogot nem biztosit s a csekknek használatba vétele vagy sikertelen bemutatása a felek jogaira és kötelezettségeire éppen semmi befolyással nincsen, a csekkügylet maga tartalom nélküli puszta formaság lesz, mely legkevésbbé alkalmas arra, hogy a csekknek, mint igazi fizetési eszköznek értékét a nagyközönség előtti szemlélhetövé tegye. A csekkbirtokosnak jogi hátvédét ma csupán az a jogviszony képezi, mely a csekk kibocsátásának vagy továbbadásának alapjául szolgált; az ő helyzete a csekk folytán mitsem javult, neki a papir birtoka tulajdonképpeni előnyt nem biztosit, sőt az reá nézve a készfizetés elodázása folytán hátrányosabb, mert utánjárást tesz szükségessé, a nélkül, hogy a csekk visszautasítása esetében egyéb remedium, mint az eredeti jogügyletre való visszatérés, rendelkezésére állana. S ez az oka, hogy a csekk mai jogi rendezetlenségében nem annyira fizetési eszköz,, melylyel az egyesek közt fölmerülő különféle jogügyletek nyernek lebonyolítást, hanem inkább — s ezt a mindennapi tapasztalat igazolja, — behajtási eszköz, melynek segélyével a számlatulajdonos a bankjánál befolyt pénzeit önmaga számára fizetteti ki, ezzel pedig semmissé válik a csekkrendszernek épp az az előnye, mely a tőkéknek lehető összpontosításában, a kettős pénztári gazdálkodás mellőzhetésében rejlik. A törvényileg statuálandó szigorú visszkereset lehetősége a feleket a csekk iránt nagyobb bizalommal töltené el s kétségkívül fokozná a hajlamot arra, hogy azt, mint fizetési eszközt tényleg igénybe vegyék. De a jogi rendezési a visszkereset szabályozásán kivül még egy fontos kérdés megoldásának érdeke követeli meg s ez a csekk bemutatási határidejének kérdése. Itt már sem a csekkszerződés, sem a szokás a létező jogbizonytalanságot meg nem szüntetheti. Hogy a csekk czéljánál és természeténél fogva kiállításától számítva lehető rövid határidőn belül mutatandó be az utalványozottnál, az iránt a nézetek teljesen megegyeznek; de hány napra terjedjen ez a határidő? Ennek egyöntetű és közkötelezö eldöntésére pedig szükség van, már azért is, mert a mostani jogállapot mellett nyilt Kérdés marad, hogy meddig köteles a kibocsátó a csekk fedezetére szolgáló összeget az utalványozottnál az utalványos rendelkezésére tartani, kinek veszélyére és költségére áll fenn a fedezet s jelesül az utalványozottnak időközben beálló bukása folytán a kibocsátót éri-e a kár vagy pedig a csekkbirtokost. Normális viszonyok közt a fönnálló hézag tán kevésbbé lesz észrevehető, de a kérdés nagy jelentősége egyszerre előtérbe lép, mihelyt válságos idők következnek be, a melyek esetleg több csekk-intézetnek fizetőképtelenségét vonják maguk után. A Németországban legutóbb jelentkezett bankbukások megvilágították e kérdés gyakorlati horderejét s az egyes esetekben keletkezett perek világosan föltárták a jelzett hiányt, melylyel szemben a birói Ítélkezés vajmi ingatag jogalapra támaszkodhatik. S ha a bíróság törvényes intézkedés hiányában, tisztán a csekk természetéből és az eset körülményeiből kiindulva, maga állapit meg bizonyos határidőt, (mint tette legutóbb a drezdai legfőbb törvényszék, midőn határidőül 14 napot állapított meg), úgy eljárása, épp mivel- a bemutatás tekintetében csak korlátolt számú napokról és ezek pontos meghatározásáról van szó, bizonyára nem fogja nélkülözni az önkény bizonyos fokát, sőt annál érezhetőbbé teendi a törvény pozitív rendelkezésének hiányát.
