Képviselőházi irományok, 1906. XII. kötet • 401-462. sz.

Irományszámok - 1906-442. A közoktatásügyi bizottság jelentése "a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és felekezeti néptanitók járandóságairól" szóló 411. számú törvényjavaslatról

326 442. szám. első sorban az iskolafentartók kötelességét képezi. Amennyiben azonban az iskolafentartók nem volnának képesek e kötelezettségüknek eleget tenni, az állam segítséget nyújt nekik, magára vállalván a hiányzó összegeknek állami segélyből való kiegészitését. A törvényjavaslat tehát nem szakit azon történelmi fejlődéssel, melyet az 1868. évi XXXVIII. t.-cz. is érintetlenül hagyott, s mely szerint a községek és hitfelekezeteknek is joga van iskolákat fentartani. Erre való tekintettel a történelmi fejlődéshez ragaszkodva nemcsak tiszteletben tartja az iskolafentartók jogait, s igénybe kivánja venni ezeknek segítségét, de maga is segitséget nyújt nekik, hogy a népoktatásra és nevelésre vonatkozóan magukra vállalt kötelezettségüknek eleget tehessenek. E történelmi jogok tiszteletben tartása mellett a maga részé/ől csak azt kivánja biztosítani, hogy a nemzeti eszme és állami czélok minden iskolában kellő ápolásban részesüljenek, miért e tekintetben is hatályos biztosítékokat állit fel a nélkül, hogy ezek által akár a tanszabadságot, akár az iskolafentartók autonóm jogait sértené. Nem sértik e biztosítékok a tanszabadságot, mely nem lehet szabadalom arra, hogy az iskolákban a nemzetellenes irány kerekedjék felül, és nem sérti a felekezetek autonómiáját, mely mint átruházott jog, amúgy is csak oly terjedelemben és annyiban állhat fenn, amennyiben a »salus rei publicae suprema lex esto« elvével ellentétbe nem jön. Mert amint a ministeri indokolás igen helyesen kifejti, az állami támogatásnak, sőt az iskolafentartói jog és hivatás elismerésének elengedhetetlen feltételét az kell képezze, hogy minden iskola kifogástalanul hazafias állampolgári nevelést adjon. E czél biztosítására a törvényjavaslat minden iskolától megkívánja, hogy a nemzeti eszmét ápolja, fentartsa és megerősítse és hogy az állam hivatalos nyelvét kellő eredmény nyel tanítsa. E rendelkezések által azonban nem kivánja a hazának nem magyar ajkú lakosait faji és nemzetiségi mivoltukból erőszakosan kivetkőztetni, egyedüli czélja lévén a magyar nemzeti kultúrát és magyar nyelvet meggyökereztetni s ez által a magyar nemzethez való tartozás érzetét a nem magyar ajkú állampolgárok lelkébe is becsepegtetni. »Az államnyelv általános ismeretének megszerzését pedig lehetővé óhajtván tehát tenni, ez által az érintkezésnek egy oly közös eszközét kivánja biztosítani, mely által a nemzeti egybeforradás lehetővé válik.« Ugyan e czélt szolgálja az 1879. évi XVIII, t.-cz. is, mely azonban e czélt megközelíteni sem volt képes, annál kevésbé érte el, mi kitűnik abból, hogy a magyar anyaország népességének 40°/o-a még ma, a törvény életbeléptének 28-ik esztendejében sem tud az állam nyelvén beszélni s az idegen ajkuaknak több mint 83°/o-a e nyelvet nem érti. Ennek oka alig található fel egyébben annál, hogy a nemzetiségek egyes töredékének idegenkedésével szemben, a törvény nem foglalt magában kellő garancziákat, minek sajnos következménye, hogy daczára az ezt követő 1893. évi XXVI. t.-cz. hasonló irányú intézkedéseinek, a nemzetiségi tannyelvű népiskolák között ma is 1447 van olyan, melyben a magyar nyelv már csak azért sem tanítható sikerrel, mert az iskoláknál alkalmazott tanítók java része is, vagy egyáltalán nem, vagy csak gyengén beszéli az állam nyelvét, melyet tehát tanitani, ínég ha ezt akarná, sem képes. Szükséges tehát a magyar államnyelv sikeres oktatásának érdekében azon további garancziának is kimondása, hogy az államnyelv nemcsak a vallás- és közoktatásügyi minister által kijelölt óraszámban, de az általa megállapított tan-