Képviselőházi irományok, 1910. IX. kötet • 183-215. sz.
Irományszámok - 1906-186. Törvényjavaslat az ipari, gyári és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleet esetére való biztositásáról
156 186. szám. Az alapelvek közül, melyeken a törvényjavaslat felépült, első helyen emlitem meg a biztositásnak kötelező voltát. A biztositási szaktudományban bizonyos mértékig még mindig vitás kérdés az, hogy gazdasági, de különösen társadalompolitikai szempontokból a biztosításnak melyik formája, az önkéntes vagy a kötelező biztositás előnyösebb-e? Ez a vitás kérdés azonban hazai viszonyaink között — legalább részben — már megoldottnak tekinthető, miután törvényhozásunk az 1891: XIV. t.-cz. megalkotásakor, s nevezetesen a betegség esetére való biztositás szabályozásakor a kötelező biztosítás elvi álláspontjára helyezkedett. Ezt most már annyival is inkább fentartandónak, sőt a biztositás többi ágában is érvónyesitendőnek tartom, mert ugyancsak gyakorlati tapasztalatok szólnak a mellett, hogy ipari viszonyainkban a biztosítást másképen, mint kötelező alapon, kellőképen és a tényleges szükségletnek megfelelőleg rendezni nem lehet. A másik alapelve a törvényjavaslatnak a biztositási szervezetnek országos központosítása. Az 1891. évi XIV. t.-cz. végrehajtásánál szerzett tapasztalatok ugyanis kétségtelenné teszik, hogy a betegség esetére való biztositást hazánkban másképen, mint országosan központosítva czélszerűen rendezni nem lehet. Az az érdekeltség ugyanis, mely a biztosításhoz az anyagi eszközöket szolgáltatja, aránylag sokkal csekélyebb, mintsem hogy annak helyi intézményekben való szótforgácsolása helyesnek és indokolhatónak mutatkoznék. Ugyanez okból egységesen kell szervezni a balesetbiztositást is, mert ennek a költségei a hazai érdekeltség között csak úgy lesznek arányosan megoszthatók, ha az egész hazai érdekeltség egy biztositási szervezetbe vonatik össze. A biztositásnak országos központosításán kivül a törvényjavaslat a betegség ós a baleset esetére való biztositást egy szervezetbe vonja össze. Ennek a czólszerűségét úgy a biztositási szaktudomány, mint a biztositás körül szerzett gyakorlati tapasztalatok egyformán igazolják. A munkásbiztositás terén ugyanis a betegség, baleset, rokkantság és aggkor esetére való biztositás tekintetében a szervezet szempontjából különbséget tenni egyáltalában nem indokolt. E biztositásnál csak egy érdekről, egy czélról lehet szó és ez az, hogy a munkásokról keresetkóptelenség esetére szövetkezeti alapon gondoskodni kell. Hogy a keresetképtelenség betegség, baleset vagy rokkantság, illetve aggkor következtében áll-e elő, ennek a körülménynek a biztositási szervezet megállapítására befolyása nincs, úgy hogy csekélyebb ipari népesség mellett a keresetkóptelenség minden esetére való biztositásra czélszerűen csak egy intézmény szervezhető. Ez azzal a nem kicsinyelhető eredmónynyel is jár, hogy a biztositási szervezeteknek egységes megállapítása a kezelési költségeket is lényegesen csökkenti ós a munkaadó teendőit is tetemesen egyszerűsíti. A harmadik alapelve a törvényjavaslatnak a biztositást közvetítő helyi szervezetek egységesítésében áll. Míg az 1891 : XIV. t..cz. a betegsególyző pénztáraknak legkülönbözőbb nemeit állapította meg, addig ez a törvényjavaslat a betegség ós baleset esetére való biztosítást a kerületi betegsególyző pénztárakra bizza ós az ipartestületi, építési ós magánegyesületi betegsególyző pénztárakat, melyek már eddig is teljesen felesleges és csupán a meglevő anyagi erőket szótforgácsoló intézményeknek bizonyultak, teljesen megszünteti. A törvényjavaslat a kerületi pénztárak intézménye mellett csak a vállalati pénztárakat tartja fenn, ezeket is csak úgy, hogy azoknak a hatásköre a balesetbiztosításra egyáltalában nem, a betegsegélyezésre pedig csak annyiban terjed ki, hogy a vállalati pénztárak az országos biztosító pénztárnak
