Képviselőházi irományok, 1892. XXXVII. kötet • 1199-1211. , CCLXXXVII-CCC. sz.

Irományszámok - 1892-1211. A közösügyi kiadások hozzájárulási arányának ujból megállapitására 1896-ban kiküldött magyar országos bizottság irományai

1211. szám. 279 jutalék . . . stb.«. Igen egyszerű, és közel fekvő lett volna ugyanezt kimondani a közösügyi költségekhez való hozzájárulásra nézve is, és ha a törvényhozás azt még sem •tette, ha a hozzájárulási arányra nézve ezen — ismételjük — egyszerű és közelfekvő intézkedést mellőzvén, helyébe egészen különbözőt, amannál nehezebbet és complicáltabbat léptetett, ez megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy a törvényhozás nem tartotta sem igazságosnak, sem méltányosnak a quota meghatározására ugyanazt az alapot megjelölni, a melyet a véradóra nézve készségesen elfogadott és a melyet a t. osztrák bizottság jelenleg a quotára nézve is javaslatba hoz. Joggal állíthatta tehát a magyar bizottság, hogy ezen módozat a törvénynek úgy betűjével, mint szellemével ellentétben áll. Ezzel szemben a t. osztrák bizottság azt mondja, — még pedig igen helyesen mondja, — hogy »törvények nem alkottatnak örök időre és változtatást követelnek, mihelyt a tényleges viszonyok fejlődésével ellentétben állanak*, azután azt kérdi: »vajjon ez alól egyedül a kiegyezésre vonatkozó határozmányok képeznek-e kivételt c

«« Nem. Ezen szabály alól a kiegyezési törvény sem képez kivételt. A törvényhozásnak teljes joga van ma olyat akarni, a mit 30 év előtt nem akart, vagy ma nem akarni azt, a mit akkoriban akart. Csakhogy itt nem a merev jogi álláspont az egyedül döntő, hanem a politikai is figyelembe veendő. Nemcsak az a kérdés, vájjon mi az, a mi szabad, hanem az is, vájjon mi az, a mi czélszerű és kívánatos. Talán a t. osztrák bizottság előtt sem ismeretlen az, hogy az 1867-iki kiegyezésnek nem egy oly határozmánya van, melyet Magyarország magára nézve hátrányosnak tartott akkor és hátrányosnak tart még most is, melyet azonban ennek daczára is annak idején elfogadott, mert aránylag csekélyebb hiányok miatt nem akarta még tovább késleltetni a kiegyezési törvénybe lefektetett, ennek alaposzlopait képező két nagy elvnek szentesittetését és gyakorlati érvényesülését, t. i. a magyar alkotmány fentartását és ő Felsége többi országaiban és tartományaiban is a teljes alkotmányosságnak életbeléptetését. Az elfogadás akkor sem volt egyhangú és még ma is van Magyarországon számra nézve igen tekintélyes és soraiban igen kitűnő hazafiakat foglaló kisebbség, mely ama kiegyezéssel szemben elvileg ellentétes állást foglal el és annak megszüntetését óhajtja. Hogy e tekintetben Lajthántúl miként állanak a dolgok, azt a t. osztrák bizottság maga a legjobban tudja. Ha ma a kiegyezés bármely pontjának módosítása kerülne szőnyegre, nincs emberi hatalom, mely az ekként megindult mozgalmat tetszés szerint megállíthatná, azt előre megszabott mederbe szoríthatná, mely képes volna megakadályozni azt, hogy a fékevesztett ár a partokon túl ne csapongjon és alá ne mossa azon közjogi alapot, melyen ezen monarchia három évtized óta nyugszik és melyen — bármily hiányai legyenek is — a monarchia mindkét államának oly örvendetes fejlődése, mindkettő erkölcsi és anyagi erejének oly meglepő gyarapodása vált lehetségessé. Vájjon iiy körülmények közt kivánatos-e, tanácsos-e a kiegyezési törvény bármily szűk keretben megejtendő változtatását napirendre kitűzni, ez oly kérdés, melyet a magyar bizottság a t. osztrák bizottságnak komoly megfontolásába ajánlani bátorkodik. De bármi legyen is ezen megfontolás eredménye, arra nézve, úgy hiszszük, semmi esetre sem lehet nézeteltérés a két bizottság közt, hogy a kiegyezési törvény revisiójának kérdése nem tartozik a quotabizottságok fóruma elé, nem tartozhatik rájuk azon törvény megváltoztatását kezdeményezni, melyen az ő mandátumuk nyugszik, melynek alapján ki lettek küldve oly czélból, hogy az ugyanezen törvény által reájuk ruházott feladatot kölcsönös egyetértéssel megoldják. Meg is lett az oldva már